Homályba vesző időkben, amikor még minden közben uszott, szent borzalommal nézte az ember a tengert. Az örökké hullámzó, végtelen viztömeg, melynek állandó, szinte ritmikus mozgása olyan volt, mint a titokzatos mélység életének lüktetése, visszadöbbentette a még kulturátlan, babonás embert, akit lesujtott a végtelenségnek ez a jelképe, amellyel szemben tehetetlen volt.

És aztán, mikor a tenger életének csodáit kezdte tanulmányozni, még jobban elcsüggedt és összezavarodott. Csődöt mondott minden tudománya, mert a növény és állat oly össze-vissza terem a tengerben, hogy a közönséges képzelet, a köznapi megfigyelés nem tud különbséget tenni köztük. A tenger állatai és növényei ugyanis annyira elütnek a megszokott formáktól, hogy könnyen virágnak nézzük a mozdulatlan állatot és állatnak a mozgó növényt.

A tintahalnak, például, amely voltaképen nem is hal, fején vannak a lábai, míg a meduzának, amely nem virág, hanem állat, egyáltalában nincs is feje. A tengeri uborka nem uborka, hanem falánk ragadozó: s ugyancsak állat a hidrapolip is, noha zöld szinével megtévesztően hasonlit a növényhez. Ami élet körülöttünk pezseg a szárazon, csak halvány tükörképe annak a gigászi küzdelemnek, mely a feneketlen tengerben folyik a megélhetésért.

Ott nyüzsög, kering, uszik a sok undok állat, amelyhez fogható torzalakokat semmiféle fantázia nem gondolhatna ki. Piros testü tengeri csillagok vastag cafatokban hevernek a homokon; amodább vonaglik a tengeri rózsa, nyirkos-fehér, lágy, porcogós, meggörbült testtel; majd ezüstfényü, kékes hal surran át az aranyos, biborszinü florideák levelei közt s egy rózsaszinü testü meduza, lassu, lüktető mozdulatokkal, mintha csak lélegzenék, csöndesen emelkedik fölfelé a smaragdszinü vizoszlopban. A korállok mélységeiből törzsek meredeznek ki, de rajtuk nem zöld levelek nyilnak, hanem falásra éhes polipok narancssárga szájai tátonganak . . .

Megszoktuk már, hogy a reggeli mosdásnál nyugodtan használjuk a szivacsot: de hányan gondolnak arra mosdás közben, hogy ez a szivacs szaruszálakból alkotott vázgerince egy egész állatnak, amelynek tagjai, míg éltek, sokkal jobban összetartottak, mint a méhek vagy akár az ember, mert egész életükön át testileg összenőve alkották azt az állatfát, melyet most szivacsnak nevezünk. Kedvesünk koráll-fülbevalójának rózsapiros golyóját kis koráll-ágacska adta, mely valahol a Földközi-tengerben élt s ezer meg ezer apró polipnak a mészváza volt, melyet a parányi állatok maguk épitettek s az összefüggő, közös csonttömegben csatornákon áramlott keresztül a telep valamennyi tagja számára a tápláló nedv, mint közös leves.

S még ezen is túltesznek a tenger legmesésebb gyermekei: a meduza-állatok vagy szifonofórák, melyek valóságos uszó virágtörzsek, de nem virágokból, hanem átlátszó, tarka kristályokból.