Világháboru, tengeri ütközet, olyan, amilyen még nem volt ezen a világon! Erről szól ma minden hiradás. Azok, akik itthon maradtak, egyedül azt tudják a hadseregekről, amit a hadvezetőség - igen helyesen - megrostálva bocsájt a nyilvánosság elé. Eredményeket. Igen helytelen volna, ha megkezdett hadműveletek sorsáról irhatnának a lapok, mert hiszen azt ellenségeink is olvasnák, s ha jó, védekezni tudnak ellene, ha rossz, még rosszabbá tehetnék. A közönség pedig teljesen indokolatlanul riadna meg, egy-egy veszedelmes akció olvasásánál, nem tudván persze, hogy milyen eredménnyel záródott, s aggódnék a sikerért, míg ha egy-egy diadalmas ütközet, egy-egy befejezett haditény olvasásánál tudja meg a részletek veszedelmeit, a végső kedvező eredmény nem engedi meg, hogy baljós ijedelmek okozzanak kellemetlen érzéseket.

Ezzel a hirszolgálattal azután rendben is volnánk, de még mindig hátra van az a sok veszedelmes tévhit, amely az egyes fegyvernemekről a rossz lelkü, gonosz indulatu, s főleg tudatlan emberek meséje alapján a közönségben él. Igaz, hogy ellenfeleink barbárok, de azért ők is tudják, s általában sokszor tartják magukat bizonyos hadiszabályokhoz, főleg, ami a védtelenné vált katonát, s a fegyvertelen polgárt illeti. Erre vonatkozik a most tárgyalandó eset is. A közfelfogás szerint a csatahajó, ha sülyed, a legénység csónakon menekül, s az ellenség a csónakokat is összelövöldözi. Ez nem igaz, ezt a kulturnemzetek számára megalkotott hadi szabályok tiltják.

A tengerész katona csak addig ellenség, amig a hajója fedélzetén a gyilkos lövegeket irányitja. Mihelyt ellőtték alóla a hajót, fegyvertelenné válik, s akár vizben uszva, akár csónakon menve, menekültje egy hajónak, s az ellenfél gondosan ki is menti, s mint hadifoglyot partra helyezi. A hadviselő felek jól tudják, hogy ha a milliókat érő hadihajók elsülyedését, a harcképtelenségét semmivel sem tudja megmenteni, óriási értéket ment meg ezáltal, ha a legénység életét menti meg. És erre törekszenek is a hadviselő felek, s erre szolgál a hadihajókon alkalmazott modern mentőcsónak leeresztő. Nézzünk csak a képre.

A hajó szélén van két kar, mely előre és hátra mozog, mint egy arab imádkozó embernek a karja. Mikor hátra ér, ráakad egy csónak, mikor előre ér, a végén lévő csigában leszalad a csónak a vizre. Hátul, egymás mellett, vagy fölött sorakoznak az üres csónakok, abban elhelyezkednek az emberek, s az emelőkar igen gyorsan dolgozva egymásután emeli a vizre az emberekkel telt csónakokat. Időben kiszámitva tizszer olyan gyorsan dolgozik, mint minden más csónakleeresztő szerkezet. Vegyünk most tényleges számokat. Egy hadihajó legénysége 1000 ember, amely szám megmentésére tizenöt mentőcsónak áll a fedélzeten. A hajó menthetetlen, mert a granátok szétvetették a gépezetét, ágyui elhajoltak, fegyverképtelen, az oldala be van lőve, a víz már elöntötte, a féloldalt dőlt. Az elsülyedése már csak percek kérdése. Három perc alatt mind a tizenöt csónakot leemeli a gép. Ha tehát fegyelmezett a legénység, s van elég erélye a kapitánynak, a rendelkezésre álló három perc alatt az egész életben lévő legénységét csónakba ültetheti. Ami ezután következik, az már nem harc a fegyverekkel, hanem harc a tengerrel, hogy elragadják tőle a halálnak szánt katonákat. Az ellenséges hajóról kitünő távcsöveken át figyelik a rommá lőtt hajó cselekedeteit, s abban a pillanatban, amikor a hajóról nem viszonozzák a lövéseket, pláne, ha a hajó megdőlve oldalára, bizonyitja harcképtelenségét, a tüzelés megszünik, s az ellenséges hajó a fegyvertelen legénység megmentésére siet. Mert hiszen a mai háboru a tengeren a gépek és szerkezetek harca, s nem az emberre, hanem a milliárdokat képviselő hajókolosszusokra megy, s a kártét csak azt célozza, hogy az óriási vagyont a víz alá sülyessze, ha el nem foghatja sértetlenül. Az emberanyag mint érték - bár magasabb - de abból a célból, hogy elpusztittassék, csak másodlagos cél, s ez a humanizmus diadala a háboruban. A modern óceánjáró hajók főleg a "Titanic" elpusztulása óta a mentőcsónak intézményét sokkal nagyobb gondossággal kezelik. A lebocsájtó szerkezetek, a csónakok száma, a kezelése, a használatánál alkalmazandó fegyelem ma épen olyan fontos, mint maga a hajózás. Amerikában a modern gyermeknevelés már évek óta kibővült egy uj tárggyal: Az önmentéssel. Néhány esztendővel ezelőtt egy kirándulóhajó, ezer meg ezer gyermekkel megrakva, elégett a vizet, s azóta még nagyobb energiával tanitják a gyermekeket, hogy hogyan védekezzenek a tüz és a víz ellen. Magas faházakban helyezték el őket, s arra a parancsszóra, hogy tüz van! Fegyelmezett tanitással vezetik őket a menekülésbe. Hajóról a csónakba szállás, a vizbe ugrás, a mentőöv használata, az uszás, a parancsszó megfogadása és a hidegvér az, amire a gyermekeket oktatják. Ezek, ha felnőttek mindenekelőtt az önmentés szabályosságát tudják gyakorlatilag alkalmazni. Mi sem természetesebb, hogy ez a fegyelmezettség arra is vezet, hogy az embertárs megmentése sem közömbös, s az sem lehet kétséges, hogy a hadihajók fedélzetén a vasfegyelmet ismerő katonák mind megmenekülnek, akikre csak a sors nem sujt le kezével. Igy ma már közismert tény, hogy tengeri flottánk müködése kényszeritette a hadvezetőséget, hogy az Adrián aknákat rakjanak le. Egyik nagy osztrák személyszállitó gőzösünk a Baron Gautsch véletlenül aknára futott s a hajó néhány perc mulva elsülyedt. Az utasok között, még ha lett volna is fegyelem, az a kevés perc, amely az elmerülésig még meg volt, nem elegendő a biztos menekülésre, a robbanás után még életben levő tengerészek ellenben, mint utolsó menekülők, csakis a fegyelmezettségüknek köszönhették, hogy megmenekültek.