Bizonyára méltóztatik ismerni azokat az ifjabb és öregebb embereket, akiket a sors úgy véletlen valamelyik testrészüktől fosztott meg: a karjuk, vagy a lábuk hiányát aztán arra használják fel, hogy hősökké avanzsáltassák magukat s regényes és hősi történeteket mondjanak el a königgrátzi csatáról, vagy pedig Bosznia okkupácziójának idejéből.

Ez a két hadilény azonban kezdi teljesen elveszíteni érdekességét s így ez álhősök - akik pedig elegen élvezik az igazi hősöknek kijáró tiszteletet - most valahogyan kénytelenek a mai háború aktuális nagy eseményeihez hozzá kapcsolni maguk nyomorúságát. Egy ilyen öregebb álhős, aki persze koránál fogva nem mesélhette azt, hogy Lublinnál vágták le a lábát, így adta elő a maga nyomorúságának történetét: - Hát úgy esett, hogy mikor Lublinnál dörögtek az ágyuk és szóltak a puskák, hát épp aznap ment át a lábamon egy szekér, de úgy, hogy menten le kellett vágni.

Így készülnek az álhősök.