Távoli ismerősöm, Vörös Ördög, megszólított a Vilmos császár-út és Berlini-tér sarkán. Nyolczvan fillérért sonkacsülköt vitt haza vacsorára, huszért túrót és hatért egy kis soroksári serczlit. Ki volt facsarva, lábai remegtek, szemei forogtak, ujjai vibráltak, mint egy virtuózé staccato idején a zongorabillentyűkön, kalapját pedig olyan mélyen megemelte előttem; mint amilyen mélyre az antanté erkölcse sülyedt.

Mit ismerem én ezt a szegény bankhivatalnokot, mit ismerem én, aki két év előtt öt koronát adtam neki kölcsön és reméltem, hogy ezzel végkielégítést adtam neki és soha többé nem lesz egymáshoz szerencsénk. Két évig került. Most megszólított.Minek adtam neki öt koronát, minek, minek? Aztán nyakamba ugrott.

- Hallatlanul jól megy nekem, - szólt.
- A nők kerültek, hiszen tudja Nagyságos uram! Utálták a szagomat, a színemet, a képemet, az életemet. Elveszett ember voltam. Egyike ama szerelmeseknek, akik a szerelmi neki - és túllendülések idején sem vethetik le a czipöiket, mert ama nők ideje, akiket megejthet, drága. Sohasem szerethettem többet félóránál. És most, ah, a háború ….

- ?!
- Igen, a háború, az megfordította a dolgot. Nincs körülrajongoltabb ember, mint én. A ravaruszkai lovasütközet, a mikor hat oroszt fordítottam ki a nyeregkápából ….. Mikor először tűzben voltam, nem éreztem semmit. A golyók fütyültek-dörögtek, szikrákat hánytak, a shrappnelek hátam mögött vágódtak le és tízezer darabra forgácsolódtak. Mint a tigrisek, úgy verekedtünk, rohamaink ellenállhatatlanok voltak, a muszkának, mikor kidugta a fejét a lövészárokból, puff, pont a homloka közepét fúrtuk keresztül.

És egyszer, hallgassa csak, mi történt ? A legvadabb dühvel folyik az ütközet, hull az ágyúgolyó, a golyószóró két kézzel szórja a golyókat, hurrá, bosse, anyádistenit és egyéb harczias kiáltások bömbölnek, mikor valahol, egy bokor alatt csöndes gyermeknyöszörgésre lettünk figyelmesek. Őrmesterünk haltot kiált és lehettünk vagy tízezren, egyszerre megállottunk. Őrmesterünk intett a kozákhetmannak s az is rögtön beszüntette a tüzelést. Látja, még az oroszlánoknak is van szivük. Ráakadtunk a csecsemőre, megfogtuk, tisztába tettük, elvittük, aztán egy adott jelre megint megkezdődött az ütközet.

- ?!
- Hát látja, Nagyságos uram, ilyen és hasonló élményeket kell elmondanom, hogy a nők kíváncsiságát valahogy lecsillapítsam. Adja ide, legyen szíves, a kezeit, azon meg az enyimen talán össze tudom számolni, hány imádóm van. Tegnap a negyvenkettes kaliberről beszéltom egy Annuczi nevű nőnek. Hogy jobban megérthesse, önmaga ajánlotta fel, hogy rajta magyarázzam meg a dolgot. Kiderült, hogy az övé huszonegy volt, tehát kétszeri tüzelésem éppen negyvenkettőnek felelt meg.
- Elég, - mondtam, - őrület, amiket itt összebeszél. Hallgasson! Maga közönséges svindler! Hiszen maga sohsem volt katona.....

- De, - és hajára mutatott, - vörös ördög vagyok. Abban az éjszakai kávéházban, ahol önt milliomos dzsentrinek ismerték, mert egy pár debreczeni mellé mindig szódabikarbónát kért, engem is nemzeti hősként tisztelhetnek.

Elképedtem és faképnél hagytam a Vörös Ördögöt.