Egy nagy és nálunk is sokat olvasótt berlini lap nemrégiben ankétben szólaltatta meg a német nép szellemi vezetőit, írókat és tudósokat, arra a kérdésre feleltek mindannyian, hogy mit olvassunk a háboru idején. A feleletek mellékesek, kiki a maga érzülete szerint olvas és ajánl másoknak is Bibliát, klasszikus nagy írókat, történelmi és életrajzi munkákat, aktuális nyomtatványokat. Semmi sem lehet szorosabban magánügye az embernek, mint hogy a szorongattatás, napjaiban miben találjon vigasztalást és bátorírást, mivel erősítse hitét a jövőben és bizalmát a jelenben.

A kérdés feltevése az érdekesebb. Tehát már lehet arról szó, hogy mit olvassunk, hát tudunk már egyáltalán olvasni! Annak a jele ez, hogy kezdünk már - Ignotus szavával - berendezkedni a háborura, mint olyan állapotra, amely megvan, meglétén nem tudunk változtatni, tehát nekünk kell hozzáalkalmazkodnunk, mert bármennyire kívánjuk is, hogy mennél hamarabb véget érjen, addig is élnünk kell és az élethez fűzött igényeink épségben maradnak és követelik a jogukat.

A háboru első napjaiban, az első pánik izgalmának hatása alatt kelleténél is jobban elvesztettük a fejünket, életösztönünkben éreztük magunkat fenyegetve, békeidők számára berendezkedést gondolkodásunk és idegrendszerünk az első shock hatása alatt szinte megakadt funkcióiban. El se tudtuk képzelni, hogy egyebet is olvashassunk, mint harctéri jelentéseket s egyébre is tudjunk gondolni, mint a háboru ezerféle következményeire.

Mindent meg kell tanulni, a háborus időkben, az élés módját is. Lassankint meg is tanultuk. Ma már relatíve egész nyugodtak vagyunk, nyugodtan tudjuk végezni napi teendőinket és eszünkbe jutnak könyveink is. Még megvan bennünk a kívánság, hogy olyasvalamit olvassunk, ami ha közvetve is kapcsolatban van a mai világeseményekkel, akár ugy hogy valamelyes magyarázatul szolgál hozzájuk, akár csak ugy, hogy erkölcsi erőnket növeli s megkönnyíti azoknak a szörnyűségeknek elviselését, amelyeknek részesei és tanui lettünk.

S lassankint ujra rájövünk arra, hogy a könyv nagy vigasztaló annak, aki tud vele élni, sokunknak az egyedüli eszköz arra, hogy a meglévő rosszból; a csaknem elviselhetetlenből valami jobbhoz meneküljön.