( Egy nagy magyar humorista)

Ha az Opera homályos földszintjére léptem a nyitány alatt, ő már ott ült valahol egy sarokban diszkrét zseblámpával görnyedve a vastag partitura fölött a hangversenyterem szélső székén is őt láttam egyszínű drapériába csavargatva, melyet csak két gombostű tartott ruhává össze, egymásra csapott térdei alatt messzire világított a szürke selyem harisnya, a tárlaton egy helybe fagyva merengett valami képen foxis fejtartással s köszöntésemet személyes sértésnek vette, zsúron Adyt suttogott a zongorának dülleszkedve, hogy lelkembe lásson, kihívott a Hűvösvölgybe baráti sétára s mikor át akartam ölelni, fájdalmas ajk-vonaglással húzódott odébb: „Maga, nagy gyerek!” Hogy van drága Ignotusom? Elutazott-e már Ady? – fogadta a villanyoson kalapemelésemet.

Sarasate hajfürdőt adott neki, Anatole Franceszal egy svájci hotelben lakott, d’Annunzio utána fordult Velen….pardon, Veneziában, az Excelsior-bárban pezsgőt ivott a barátjával, míg férje az ötforintos nőcskét tangta fel s alálötyögve a kis teremben, a korzón harisnya-kirakatot ült délben, ölelgetőzve fiakkerezett Gödöllő felé, egy héten kétszer csalódott és fürdött, Gerbeaudnál tizóraizott egy órakor, egyébként nem evett, mert az hizlal, de ivott, mert az elegáns, ha mámoros volt, tapinthattad, mint ritka művű ereklyét, meg kellett nézned, hogyan teniszezik a Szigeten s a romok szúnyogjait kellett hesegetned vékony vagy kövérkés bokáiról, miközben Stringberből nyilatkoztál egyenes felszólítására, míg a társaság a szalonban ámolygott, izzó szemmel tapadva rá a félsötét halban, mélabús Chopint kopogtatott, biztatott, hozd össze kis nőkkel, nem fogja lenézni őket, a kis szánkán mögötted lágyan ollózta össze combodat s nyakadba szórta cigaretje hamvát, a Női Lyceumban zöld harisnyát húzott Maupassant-előadásodhoz s enyhe sötét lilát Flaubert-hez, csevegve, nevetve kígyózott eléd, bármerre jártál. Ez volt ő, mint leány és asszony.

Meghalt? Téli álomra bujt? Kivándorolt?
Mit tudom én! De eltünt.
Ó, nagy Moliére-je précieuse ridiculenek, világháboru, elsöpörted s talán örökre, ezt az agya s vére tüzében égő nyálkás csigalényt.

Most napközi otthonban felügyel kis taknyosokat, feminista irodában listát vezet, ágytálat hord és kötést vált, nem fél a vértől, füle nyöszörgéshez, keze munkához szokik, tango-táncosának most hósapkát köt s a hőssé lett sport-fiut őszintén siratja el, cigarettát tölt, gyűjt, adakozik s gyakorolja s testi és lelki irgalmasságnak minden cselekedetét. Kis hiuság, a háboru sötét felhője alatt, ki bánja, ki sajnálja tőle hisz szereti. Szereti, nem magát, betegen fotyforgó vérét, bágyadt bájait, de szereti az árvát kenyérrel, az anyát csecsemő-ingecskékkel, a nyomort pénzzel, a munkátlant munkával, a sebesültet ápolással s kit-kit nem önöcske kis vágyával, de szükség s érték szerint, szereti a bakát, ki érte áll vízben-hóban, szereti Hinderburgot, ki érte zseniális, sánta katonát lépcsőn segít le, még az önkéntes őrre is rámosolyog.

Az a szent erő és akarat, amely két felé szegzi szuronyunkat, kirázta őt is dekadens kígyóbőréből, szallagot bont karjára, a könyörület árvácskáját szakasztotta gomblyukába, hófehér kötővel borította simára fésült haját s Nővé növelte a nőcskét.

Laczkó Géza.