Azon kellene kezdeni, hogy a mozi meghóditotta a földet, a levegőt és a vizet, tehát a levegőben, a földön, a víz alatt egyforma könnyüséggel lehet mozgófényképeket csinálni. Hanem amig a fényképező tudomány odáig jutott el, hogy a vizalatti életet le tudja fényképezni, addig hány technikai berendezésnek kellett a tökéletesedés, általában a megoldás fokáig jutni.

A fényképezés száz esztendőnél idősebb tudomány, de a víz alatt még csak alig két esztendővel ezelőtt tudtak fotografálni. Egy német zoológus, dr. Ward, az érdemes föltaláló, aki a tengervilág állatainak víz alatt fölvett fényképeivel az elsőség diadalát birja.

Nem régen jelent meg nagy műve a tengerfenék állat- és növényvilágáról, s ebben adta közre legelőször azokat a fotografiákat, amelyeket a tenger vize alatt készitett. Ő nagy költséggel a mély tengerparton, mintegy tiz méter mélyen, egy betonszekrényt sülyesztett le a fenékre, amelynek egy lifttoronnyal volt a külvilággal összeköttetése.

A betonszobaszerü szekrény tengerfelőli oldallapja üvegből való volt, s Ward tanár hónapokat töltött a tengeralatti dolgozószobájában fotografálógépével, s leste az alkalmas pillanatot, amikor érdemes fölvétel kerül gépe elé. Különösen nehéz volt a feladata a gyorsan tovasikló halakkal, mert a gép pillanatfölvételeihez a világosság olyan volt, hogy sok kivánnivalót hagyott hátra. Ward kisérletei mégis eredménnyel jártak.

A tengeralatti betonszobája pedig üzleti ötletet adott egy olasz tengerparti szállodásnak, aki hoteljének hallját a tengerfenékig akarja lesülyeszteni, s hasonlóan dr. Ward szobájához, üvegfallal ellátni, hogy vendégei a tengerfenék csodáin is gyönyörködhessenek, ha az ő hoteljében laknak. Ward doktor kisérletei, ha önmagukban véve egyedülállók is voltak, azonnal azzal tüntek szembe, hogy a helyhezkötöttség végeredményben mindig egy és ugyanazt a képet eredményezte.

De meg mindinkább előretört annak a kivánságnak a teljesitése, hogy ne csak egyetlenegy pillanata legyen megörökitve a tengeralatti életnek, hanem több folytatólagos pillanata, ehhez tehát nem elegendő az álló fényképfölvétel, ide mozgó fényképfölvétel szükséges.

Nem volt nehéz ugyanazon a helyen fotografálni a felvevőgéppel, ahol dr. Ward dolgozott a maga állóképein, de ez nem volt elég, főleg nem volt változatos. Új helyzet kellett, amit dr. Williamson amerikai zoológus teremtett meg. Williamson módszere már abban az egy pontban is előnyösen különbözött Ward helyhezkötött módszerétől, hogy az hordozható volt, mert hiszen hajóra volt szerelve.

Williamson doktor tengeralatti háza egy golyó alaku vasszekrény, amelynek átmérője belül két méter. Ez az operációs kamara. A fölvevőgép mintegy a közepén van elhelyezve, s a lencse előtt egy tölcséralaku tér van, amely elől természetesen víz- és levegőmentesen van elzárva egy vastag üveglappal.

A gombalaku cella hátsó falán egy kitekintő nyilás van, amelyen az operatőr a hátamögötti területen is szemlélődhetik, s szükség esetén az egész cellát, rálépve egy emelőkarra, átfordithatja az ellenkező oldalra, vagy akármely ponton megállithatja. Már maga ez a berendezés lényegesen előnyösebb a Ward-féle cellánál.

Van ennek a berendezésnek még néhány nagyszerü tulajdonsága. Az operatőr kamra egy vascsővel van összeköttetésben a külvilággal, illetve a hajóval. Ez az egy méter átmérőjü torony létrával van ellátva, amellett tehát, hogy az egész szerkezet kiemelhető, a bennelevő operatőr már előbb napfényre juthat.

Ez a torony felülről lefelé könnyüszerrel megtoldható, s mindaddig, amig a levegőnyomást az operatőr elbirja, az egész szerkezet lesülyeszthető. Wiliamson első kisérletei szerint az első fölételek eddig tiz méter tengeralatti mélységben történtek. Az a körülmény pedig, hogy a fölvevőgép vizszintes tengelye a tölcséralaku ellenző és irányitó üveghengerben föl és lefelé hajlitható, emellett a tiz méter mélység mellett is lényegesen mélyebb régiók kerülnek az érzékeny filmre.

A lencse végtelenre beállitva, ami a víz alatt talán 15 méternek felel meg, ujabb tiz métert fog át a lencse, tehát 20 méter mélységből kapjuk a fölvételt. Ez már az a mélység, ahol a tenger állat- és növényvilága meglehetősen exotikus. Ezen a mélységen élnek már a korallok, polipok s az alsóbbrendü halak egész tömege.

Arra való tekintettel, hogy a buvártszerkezetek ma negyven méter rekordmélységet jelentenek, talán csak hetek kérdése, hogy Wiliamson-féle operatőrkamra negyven méter mélységben fogja mozgó-filmjén elénk varázsolni a legrejtelmesebb életét. E tekintetben tehát nem volna akadály, mert hiszen az emberi szervezet a negyven méter mélységet elbirja, eddig tehát nyugodtan elmehetnénk.

Sokkal fontosabb a világitás kérdése, mert ugy-e a sötét tengerfenék nem ad képet a filmre. Dr. Ward még ugy fotografált, s eleinte dr. Wiliamson is, hogy a teljes napsütés idején ereszkedtek le 8-10 méter mélységre, ahol a víz még a földi világosság átszüremlő fényénél elég nagy világitást ad ahhoz, hogy fényképezni lehessen. Ezen alul homály, vak szürkeség és sötétség van. A kisérletek ép most folynak Észak-Ausztrália partjain.