A legtöbb esetben azonban más dolgozza át a regényt és ekkor egy nagyon visszás, a finomabb érzésre kínoz látvány elé kényszerítik a nézőt. A nagy iró nagyszerű regényét egy sokkal kisebb író gyúrja át s a munkában részes két szellemnek ellentétéből nagyon kellemetlen diszharmónia keletkezik. Az átdolgozó többnyire egyszerű mesterember, a kinek mesterember volta lehet egészen szimpatikus és megbocsátható, ha saját művéről van szó, de a kontár vakmerőség színében tűnik fel, ha egy nálánál sokkalta különb szellem művéhez nyúl hozzá.

Drámává többnyire a legkitűnöbb írók híressé vált regényeit szokták átdolgozni s a kiben megvan a kellő tisztelet a nagy szellemek iránt, az csak kelletlen érzéssel nézheti, hogy dúlják fel kontár kezek a nekik szent épületet s hogy csinálnak egyes töredékeiből újat, harmóniátlant és a művészet lelke nélkül valót. Úgy mennek el a színházból, mintha egy blaszfémiának lettek volna a tanui.

Mi legalább ezt éreztük nemrég, mikor Jókai egy regényéből készült jószándékú, de gyönge kivitelű darab előadásáról jöttünk és még inkább ezt éreztük -  A félkegyelmű után. Az a teljesen mellékes, hogy milyen nevű svéd drámacsináló, a ki Dosztojevszkij nagyszerű regényét a színpadra átgyúrta, bűnt követett el a nagy regényíró emléke ellen és bűnt követett el a művészi munka tulajdonjoga ellen is.

Nem a jogi, hanem az erkölcsi értelemben vett tulajdonjoga ellen. Nemcsak szétdarabolt és aztán hézagosan újra összetákolt egy mesterművet, hanem meg is hamisította, hamis színben állította a közönség elé. Már maga az is, hogy Dosztojevszkijt, a világ legjobban önmagába mélyedő s önmagát legteljesebben adó íróját, a kinek minden műve annyira mentes az írói mesterkedésnek és hatást mérlegelő számítgatásnak még az árnyékától is, hatásvadászó színpadi mesterkedés eszközévé teszik, felkelti az ellenmondás kelletlen érzését.

A nagyszerű regényt, a mely az élet egy nagy darabját végső gyökereiig tárja fel, melynek gondolatbeli és érzelmi perspektívái szinte a mindenségbe terjeszkednek szét, a mely élő és vergődő, az élet nagy igazságát szenvedélyesen kereső emberek vérző szívét és agyát mutogatja meg s ott fogja meg szívünket, a hol a legerősebb az érzés, - olcsó színpadi hatások ürügyévé teszi egy ügyes mesterember, eseményeiből színházi izgalmat, leírásaiból kulisszákat, alakjaiból szerepeket csinál.

Mennél ügyesebben csinálja, annál rosszabb, mert annál jobban el tudja ámítani a nézőt. S mennél jobban felismerhetők a darabban a regényből kivágott részletek, annál jobban föltűnik, hogy mennyire eltorzítja őket az a hozzájuk méltatlan helyzet, melybe az átdolgozás által jutottak.

Miskin herczegből, a legjézusibb alakok egyikéből, a kiket az irodalom megalkotott, a mindennel rokonszenvező, a minden bánatot átérző, minden keresztet magára vevő, az élet durvaságai és kegyetlenségei fölött a szent téboly öntudatlanságával ellebegő Miskin herczegből, a kiben az emberiségnek a jóra, a rokonszenvre, a szeretetre való törekvése testesül meg s a ki az egész világot keblére ölelő orosz szomorúság örök típusa, - a színdarab egy félszeg, magával tehetetlen, ide-oda tébolygó diákot csinált, a kiről nem tudjuk, csakugyan félkegyelmű-e, vagy egyszerűen csak együgyű.

Dosztojevszki - mint legtöbb nagy alakjába - önmagát írta bele, a saját epilepsziáját, a saját világérzését, a saját földízű, betegesen érzékeny és szinte földöntúlian mélyen meghatott valóját. A színpadon pedig olyan alakot látunk, a mely inkább figura, mint eleven lény; szavait a súgólyukból diktálja az átdolgozó, mozdulatait a drámaírói önkény zsinórjain rángatják a színfalak mögül. Natasa, úgy a hogy a színpadon megjelenik, alig több egy sablonosan hisztériás bukott nőnél, - ennek a fajtának szélsőségessége, szentimentalizmusa és a szerelemben esztelen kapaszkodása csupán, a mi látható belőle.

(Gomboszögi Frida játéka még alá is húzgálta ebben az irányban a szerepet.) Dosztojevszkij Natasájában pedig a tisztaságra, az érzelmi igazságra vágyódó nő örök, csillapíthatatlan nosztalgiája szól s a többi alakok is, a melyek a regényből plasztikusan, elemi erővel és igazsággal válnak ki és emlékezetünkben mint valóban ismert, velünk együtt élő lények rögződtek meg, merő színházi sablonok s az a Dosztojevszkij-íz, a mi mégis csak megmaradt bennük, csak arra jó, hogy emlékeztessen, mit dúlt fel az irigylendően akrupulus nélküli bátorságú, ügyes svéd.

Néha kilobban egy az eredetiből vett szó, egy mozdulat, a melyen észrevesszük a nagy orosz író szemléletének nyomát ( különösen Törzs járékán éreztük, hogy a mennyire lehetett, igyekezett visszamenni Dosztojevszkijhez ) – egy pillanatra valami illuzió féle támad, hogy aztán annál jobban érezzük az egésznek sivárságát. Fájdalom, a regényirodalom egyik legmegragadóbb remekéből, a legnagyobb élet-érzők és élet-ábrázolók egyikének művéből boulevard-drámát csináltak.

Ügyes, elég hatásos, kellő mértékben hátborzongató, de a kellő pillanatban megbékítő, szóval a nézővel csinján bánó boulevard-drámát, - a mely mégis csak lealacsonyítja azt a művet, a miből készült. Az elemek, melyekből készült, a boulevard-dráma elemei: a szomorú sorsú ártatlanság, a hitvány ficzkó, a ki jó pénzért elvenné a bukott nőt is, holott mást szeret, a züllő úri család a részeges apával, idegesen pörlekedő anyával és leányával; a maitresse fényes szalonja a nagyúri viveurökkel, a féktelen szenvedélyű, őrült szerelmes kozák, a végén Natasa meggyilkolása, - a regényben hallatlan erővel megelevenített, véresen igazzá tett dolgok, a drámában le vannak meztelenítve.

Mintha valami szemérmetlenségnek lettünk volna tanui. Lehet, hogy mást nem háborít ez fel annyira, de mi, a kiknek Dosztojevszkij legmélyebb ifjúkori megindulásainkat jelenti, nem tudunk ettől az érzéstől szabadulni. Az efféle átdolgozásoknak - ezt majd minden esetben tapasztaltuk - még egy különös eredménye is van: az eredeti mű irójának hibáira figyelmeztetnek, kelleténél feltűnőbbé teszik őket.

Mennél kevesebb van bennük abból, a mi a regénynek lényege és éltető eleme, mentől inkább csak a külső vázát tudják megőrizni a regénynek, annál inkább kitűnik az, miben volt fogyatékos a regény írója. A félkegyelmű drámából is szinte vigyorogva rí ki Dosztojevszkij egy sajátságos fogyatkozása: az a teljesen soha letörlődni nem tudó hatás, a melyet egykori olvasmányai, a colportage-regények tettek rá s a mely minden regényében épen a váz, a külső történet fölépítése módjában nyilvánul.

Legtöbb művében van valami a múlt századi franczia romantikus regény nyomán felburjánzó rémregényekből. Az ő betegesen fogékony fantáziájából, melyben példátlan hűséggel rögzítődött meg minden kívülről kapott benyomás, nem törlődött ki soha az egykor olvasott efféle könyvek emléke.

A drámává átdolgozott regényben leginkább csak a váz maradt meg, abból, a mivel ezt a vázat kitölti, ideggel, izommal, szövetekkel, vérerekkel ellátja, mennél kevesebb. Így tehát a dráma aránytalanul hozzáközelití a regény tartalmát a colportge-irodalomhoz. Ezért is hat, különösen egyes helyein úgy, mint egy Dosztojevszkij-ellenes, rosszindulatú és rosszhiszemű kritika.

Miért ragaszkodnak mégis a szinházak és szinházi irók annyira a regényeknek drámává gyúrásához, mikor a dolognak irodalmi szempontból való kilátástalansága száz példán bebizonyult? Nagyon egyszerű okból. A szinház nem szeret kisérletezni neki az előrelátható biztos siker az ideálja. Szivesen kap a siker olyan lehetőségein, a melyek valahol másutt már ki vannak próbálva s semmitől sem irtózik jobban, mint a bizonytalan sikerű kisérletezéstől.

Ezért van a szinházban legnagyobb érvénye a bevált s mindig könnyen, frissen másolható sablonoknak s ezért tör utat magának a legnehezebben a szinpadon az, a mi új, a mi eredeti, tehát még kipróbálatlan. Egy hirneves regénynek a hatása ezer meg ezer olvasóra nézve már ki van próbálva, bebizonyult róla, hogy érdekli, izgatja, vonzza az embereket. Hát hogyne kapna a szináz szivesen az ilyen már kipróbált dolgon?

Ha az olvasóknak tetszett, akkor csak ügyesen kell feltálalni és tetszeni fog a szinházi nézőknek. A regény perstige-e, ismertsége, szerzőjének hirneve is támogatja ezt a sikert. Hogy irodalmi szempontok ennek nyomatékossan ellene szólnak? Az irodalmi szempontokkal törődik a kritika, törődik egy-egy naivabb vagy becsületesebb szerző, a szinház csak a siekerrel törődik