Ez a cím tulajdonképen nem egészen találó, mert hiszen a madarakat és az egyéb repülő állatokat, amikről itt szó lesz, épenséggel nem lehet gépeknek nevezni és amellett igazán nem is nagyon lehet összehasonlitani őket a mi repülőgépeinkkel.

Hiszen mindenki ismeri a repülőgépeket, az aeroplánokat és igy mindenki jól tudja azt is, hogy az aeroplán ugyszólván semmit sem hasonlit a madárhoz. A repülőgépet a légcsavar hajtja - a madárnál nyoma sincs a csavarnak és a hasonlóság legfeljebb csak abban nyilvánul meg, hogy mindakettőnél vannak szárnyak, azonban a szárnyfelületek rendeltetése már csaknem egészen más a madárnál, mint a repülőgépnél.

És mégis van jogunk összehasonlitani a kettőt, ha másért nem, hát puszta vetélkedésből, hogy hadd lássuk, ki csinálja ügyesebben, az ember a repülőgépet, vagy a természet a repülő szárnyasokat? Az összehasonlitás nem fog okvetlenül a mi hátrányunkra kiütni, az ember is eléggé leleményes volt a repülőgép kitalálásában, habár még azt nem is tudta eddigelé elérni, ami a madaraknál a legfontosabb és a legérdekesebb, hogy tudniillik a szárnyas állatoknál ugyanazok a szervek szolgálnak a levegőben való fentartásra, amelyek ugyanakkor a mozgást is végzik.

Mi az aeroplánok repülésének alapja? Sokan nincsenek tisztában vele, habár kevés egyszerübb dolog van a világon. Az aeroplán nem más, mint a közönséges játéksárkány, amelyet a szél a magasba emel, vagyis egy ferde lap, amelynek alája fuj a szél s igy felemeli a magasba.

A szelet a légcsavar szolgáltatja és pedig akképen, hogy az egész gépet gyorsan előre huzza, a mozgás szelet jelent, hiszen ha az ember szalad, akkor is szelet érez az arcán, még ha máskülönben szélcsendes is az idő.

Ez az alapgondolat nagyon egyszerü ugyan, de a kivitele annál nehezebb s egy aeroplán megcsinálása valóban olyan nagy feladat volt, hogy évtizedekig dolgoztak rajta, amig végre Wrightéknek sikerült meg is valósitani gyakorlatilag az egyszerü ötletet.

Eredetileg, amennyire csak visszaemlékezünk a mult idők távoli homályába, az emberek mindig ugy szerettek volna repülni tudni, mint a madarak. A repülés vágya felébredt már a messze ókorban s ekkor, mindjárt a legelső próbálgatásoknál, az emberek nem is gondoltak egyébre, mint, hogy mesterséges szárnyakat csinálnak maguknak és aztán - ép ugy, mint a madarak - a levegőt csapkodva akartak repülni.

Daedalus meséjét mindenki ismeri s habár egészen bizonyos is, hogy a mese valóban csak mese és Daedalus sohasem tudott valóban felrepülni a magasba, ez a legelső kisérlet nem bizonyit egyebet, minthogy milyen régóta él az emberekben a repülés vágya.

És ez érthető is. A mozgásnak nincs szebb, szabadabb és nagyszerübb fajtája, mint a repülés; felszállni a magasba, szabadon, kötöttség nélkül mozogni minden irányban - igazán a legszebb dolog, ami után az ember vágyhat.

A természet azonban nem adta meg nekünk a képességet, hogy elérjük közvetlenül a vágyainkat, sőt nagyon sokban meg is nehezitette, hogy mesterséges módon csináljuk meg azt, amit a természet nem osztott ki számunkra.

Daedalus korában borzasztó egyszerünek képzelték az emberek a repülést. Akkor még azt hitték, hogy elég lenne mesterséges szárnyakat késziteni az ember számára, amiket a kiterjesztett karjainkra lehet kötni s akkor nem kell egyebet tenni, mint megtanulni, hogy hogyan kell csapkodni a levegőt. Most tudjuk, milyen hiu ábránd volt ez, mikor megfigyeltük a repülő szárnyasokat és a tanulmányozásuk közben megtudtuk, hogy a kőszáli sas épugy, mint egy apró szunyog - atléta az emberhez képest, ami izmaik munkabirását illeti.

Aránylag összehasonlithatatlanul, milliószorta erősebb a légy az embernél, ha tekintetbe vesszük, hogy mennyivel kisebb és amellett mennyivel több munkát tud végezni. Az ember nevetségesen gyenge teremtés a szárnyasok mellett s ha azt akarnánk, amit a mesebeli Daedalus tett, hogy karjainkra erősitett szárnyakkal csapdosva a levegőt, emelkedjünk a magasba, akkor ehhez olyan hatalmas mell- és karizmokra lenne szükségünk, hogy ennyi izmot már szinte el sem tudunk birni.

Már csak ezért is valóban gépekre van szükségünk, hogy repülhessünk s még a gépeknek is nagyon nehéz feltételeket kell teljesiteniök, hogy felvigyenek a levegőbe. S még gépekkel sem tudtuk utánozni a szárnyasokat a repülésben, messze mögöttük maradtunk mindenképen és igy csak bizonyos mértékben oldottuk meg a repülés nagy problémáját.

Mert mik a mi gépeink a légy erejéhez képest, az egyszerü kis légyhez képest, amely egy másodperc alatt ötszázat is csap a szárnyaival? El sem tudjuk képzelni, hogy lehetséges-e mesterségesen előállitani egy olyan gépet és olyan szárnyakat, amelyek másodpercenként csak huszszor is képesek lennének lecsapni a levegőbe.

Nem, sohasem fogjuk tudni utánozni a természetet a legfeljebb azt vizsgálhatjuk irigykedve, hogy a természet mennyivel tökéletesebben tudta megcsinálni azt, amit mi látszólag nagyon egyszerüen, de már bizony csak nagyon primitiven tudunk utánozni.

A madaraknál a legjobb repülők az ugynevezett vitorlázó madarak, amelyek igazán a repülésre vannak teremtve s a repülés közben elnyuló alakjuk, keskeny, hosszu szárnyaik minden apró részletükben arra szolgálnak, hogy megkönynyitsék a repülés közben végzett hatalmas munkát. Meg kell nézni egy ilyen madár csontvázát és azonnal látni fogjuk, hogy minden porcikája, a repülés szolgálatában van. Melle óriási az emberéhez képest a mellizmai összehasonlithatatlanul erősebbek egy emberénél.

Ezek a madarak méltóságos biztossággal repülnek, lebegnek a levegőben, akkor vannak igazán elemükben, mikor a levegőt szelik, míg viszont a repülő rovarok legnagyobb része már kevésbé gazdaságosan repül.

Ugy kell ezt érteni, hogy legalább látszatra a légynek, a szitakötőnek villámgyors szárnycsapásai mintegy túlságos erőlködést mutatnak, holott a vitorlázó madarak szinte alig dolgoznak szemmel látható mértékben a szárnyaikkal, aminek minden bizonyára az az oka, hogy a rovarok szárnymozgatásában van valami, a mi egy kicsit hasonlit a csavarszerü mozgáshoz. Hacsak a külsőségeket tekintjük, akkor mi sem lehet könnyebb, mint megtalálni a természetben az emberi repülőgép különböző tipusait, az egyfedelü monoplánt s a kétfedelü biplánt élő alakban.

Csak külső hasonlóságról lehet szó és ez a hasonlóság azért érdekes, mert eredetileg nem volt szándékos. Nem utánoztak a feltalálók, amikor a biplánt megcsinálták, a skatulyaalaku sárkányból fejlődött ki a kétsiku repülőgép, anélkül, hogy akkor még gondoltak volna rá, hogy a természetben is vannak olyan szárnyasok, amelyeknek két pár szárnyuk van egymás felett s igy valóban biplánoknak tekinthetők.

A szarvasbogár a legközelebb fekvő példa erre, amelynek a felső, a fedő szárnyai valóban egészen ugyanazt a szerepet töltik be, mint az aeroplán szárnyai. Nem mozognak, kifeszitve maradnak a repülés közben, támadó felületet nyujtva a levegőnek.

A képünk mutatja, hogy hogyan lehet elképzelni biplánnak a szarvasbogarat, természetesen csak nagyjában. A szarvasbogár fölé van rajzolva egy Wright-féle biplán s amit a képből első pillanatra kiolvashatunk, az az, hogy a bogárnak jóval kisebb szárnyfelületre van szüksége, mint a gépnek.

A csavarnak természetesen nincs nyoma a bogárnál, ő az alsó szárnyaival végzi el azt a munkát, amihez a repülőgépnél külön szerkezet kell és ezt tekintve látjuk, hogy a természet kevesebb eszközzel éri el a célját, mint mi. A monoplánra élő példa valamennyi madár, különösen a nagyobb madarak, amelyek lebegni szoktak.

Leginkább szembetünik a hasonlóság a madarak által is annyira kedvelt siklórepülésnél, amikor a madár mereven kiterjeszti a szárnyait és ugy siklik lefelé, akárcsak a repülőgép, melynek motorját elállitották. - Talán ez a hasonlóság teszi azt, hogy a monoplánok mindenkinek jobban tetszenek, mint az otrombábbnak tünő biplánok, hogy a monoplánépitők is mindinkább igyekeznek madáralakot adni a gépeknek. Mindezek az összehasonlitások azonban nagyon keveset érnek a repülőgépek technikájának szempontjából.

Hiába próbálgatjuk megismerni a szárnyasok repülésének módját, nem érünk vele sokat, mert amugy sem fogjuk tudni alkalmazni a tanultakat. Soha, akármennyire is fejlett is lesz a technika, nem lesz képes még csak megközelitve is utánozni a madarakat, nem fog tudni egy olyan szárnyat szerkeszteni, amilyennel a madarak repülnek és valószinüleg örökké meg kell hagynunk a csavart, mint mozgató szerkezetet, holott a természet élő repülőgépeinél nyomát sem igen találjuk olyasvalaminek, amilyen a csavar. De ez nem baj, hiszen nem is akarunk mi versenyre kelni a madarakkal, a mérnökeink, a feltalálók nem is törődnek sokat velük és inkább arra büszkék, hogy a repülés problémáját a természet utmutatása nélkül is megtudták csinálni.

Ha igy összehasonlitjuk a szárnyasokkal a mi gépeinket, akkor bizony legfeljebb csak annyit jegyezhetünk meg, hogy a természet már felhasználta mindazt, amit mi megcsináltunk - de tökéletesebben és nagyszerübben. És mégis! Van valami az emberi alkotások, a mai repülőgépek lényegében, amit a természet a maga élő repülőgépeinél a szárnyas teremtményeknél nem tudott alkalmazni, de amit az emberi elme nagyszerüsége, a természet fölötti vakmerősége a csuda határára emelt.

A legujabb repülőbravurokra célzunk amelyhez foghatót a természet nem alkotott. Máról holnapra fejlődött a sárkányrepülőgép, s nézzük meg mivé lett attól a pillanattól kezdve, amikor Louis Blériot, a szerencsés, vakmerő és zseniális aviatikus átrepülte a La Manche csatornát. Blériot előtt az aviatika lendületesen ostromolta a levegőt nagyszerü eredményekkel, mert hiszen repültek már tiz, husz percig, nyolcvan - száz méter magasságban, s bizonyos volt, hogy egy szép napon repülni is fog az ember, korlátlanul, akadálytalanul.

Tényleg Blériot után napról napra növekedett a repülő teljesitmény, s négy esztendő sem tellett el, már ezer kilométernyi egyhuzamban repülés sem csuda, holott nincs teremtett szárnyasa a természetnek, amely ezt utánozza; felemelkedtek a hideg levegő regióba ötezer méter magasságon túl is, olyan térségbe, ahol még szárnyas állat nem járt soha. Igen ám! - akárki, aki olvassa a napilapok hirei között a halálos baleseteket - de a természet alkotásai, a szárnyasok sohasem zuhannak le a szél és vihar tomboló ereje miatt, ott vannak a sirályok, a tenger e vihar madarai, amelyek abban az orkánban is biztonsággal szelik a levegőt, amelynek zugó ereje hajókat csap össze, páncélos hajóóriásokat roncsol szét, az emberi alkotások pedig kisebb erejü szélben is az elemek megsemmisitő erejének esnek áldozatul. Anélkül, hogy e pozitiv tény-megállapitások ellen érvekkel szállanak sikra, csak Pegoud pilóta repülő bravurjait állitjuk elé.

Pegoud fölszáll repülőgépével, s mikor már madárnemjárta levegő térben szeli a levegőt, szaltót csinál, megfordul gépével, s fejjel lefelé repülve teszi meg légiutját. Vajjon van-e olyan szárnyasa a természetnek, amely fejjel lefelé is repül, amely szaltókat végez repülése közben? Nem bizonyitéka-e ez annak, hogy a repülő tudomány az emberi szárnyerőt pótló motorral és géppel többet tud, mint amit teljesiteni adott a természet az ő szárnyasainak?

Az sem lehet helytálló ellenvetés, hogy Pegoud a néhány követője még nem minden aviatikus, ellenben minden sirály legyőzi a vihart. Milliószor annyi szárnyas él a földön, mint ahány ember, s mégis csak a sirályok a viharállók, a szarka például már kisebb szélben sem bujik ki fészkéből, a gyengébbek pedig szeles időben egyáltalában nem repülnek, hány féle és fajta repülő menekül a téli viharos idő elől melegebb, szélmentes vidékre?

A szarka, a lepke, a szarvasbogár soha sem fogja eltanulni a sirály repülő tudományát, de amit Pegoud tud, azt holnap már minden pilóta fogja tudni, s amit ezernyi ezer pilóta csinál a levegőben, az maholnap az egész emberiség közkincse lehet, s minden ember ura lesz a levegőnek.

Nem akarunk vitába szállani a természettel, amely mégis mindent a legnagyszerübben csinált meg szárnyas teremtményeinél, mint amit a földhöz kötött ember megalkotott önön magánál, mert ez a vita kilátástalan volna ránk nézve.

A szitakötő születik és repül, a tiszavirág repülve születik, az ember pedig csak adott körülmények között mondhatja el magáról, hogy repül. Az imént meg is emlitettük ezeket az adott körülményeket, mikor Blériot Lajosról szólottunk.

Szerencse, vakmerőség és zsenialitás, ez az a három körülmény, amely nélkül az ember nem repülhet. Hogy ez a három tényező milyen sorrendben kell,hogy egymást kövesse, azt szabályba foglalni nem lehet, valamint azt sem, hgoy ez a három eset milyen mértékben legyen meg az emberben.

Egyiknek sem szabad hiányoznia, ez talán egészen bizonyos, de sikeres lehet minden törekvés kisebb zseniálitással, nagyobb szerencsével is, de vakmerőség nélkül keveset ér a legnagyobb zseniálitással párosult szerencse is.

A jövő emberiségének elsősorban tehát vakmerőnek kell lennie, azután zseniálisnak, végül szerencsésnek. Két dologra nevelhető az emberiség. Vakmerőségre és zseniálitásra. A harmadik esetet e kettő megszerzi.

Nem kell féltenünk az embereket attól, hogy megállnak a haladás utján; semmi sem riasztja vissza az emberiséget az előre való törtetésben s ha ma a csodálatos találmányok egész seregét tette már közkincscsé, ki tudja, hogy mi mindent fog még kitalálni a jövőben.

A veszedelem nélkül, biztosan való repülés problemáját is meg fogja oldani, hogy a levegőben is ugy közlekedhessék, mint a földön és a vizen.