A kulturember már diadalmaskodott az őserdőn, a sivatagon és hegyeken, sőt léghajóival legyőzte a levegőt is, amikor még mindig visszaborzadt a tenger sötét örvényeitől, melyek mindent elnyeltek, de semmire se adtak választ. Pedig a kapzsi és kiváncsi ember ősidőktől fogva próbálkozott a tengerfenék kiaknázásával, - hiszen ott termett a pompás igazgyöngy, mely emberemlékezet óta mindig legszebb disze volt az ingerlő női nyaknak, - s ugyancsak a tengerfenéken termett a nemes korál is, mely ritkasága miatt sokáig csak a fejedelmek és gazdag főurak ékessége volt.

A hindu mitológia szerint az igazgyöngyöt egyenesen maga Visnu-isten hozta divatba, mert leányát Pandatát ékesitette föl vele. Az óhéber irodalomban pedig Jób könyve és Salamon király példabeszédei minden drágakőnél jobban magasztalják a tengerfenéknek ezt a csodálatos kincsét. Sába királynője, mikor meglátogatta Salamont, valósággal „ragyogott az igazgyöngyök sugaras fényében”, Cleopátra pedig, Egyiptom királyasszonya, a hagyomány szerint, kikapcsolta füléből az egyik fülbevalóját – egy mesés értékü, diónagyságu igazgyöngyöt – s aranyserlegébe vetve, ahol az ecet fölolvasztotta: Antonius egészségére üritette a „királyi” italt, hogy végtelen szerelmét bebizonyitsa. Hogy izlett-e neki az a pohár, azt nem tudjuk;de bizonyos, hogy ennél drágább áldomást aligha ivott még földi halandó.

Ősidőktől fogva kereste hát az ember az igazgyöngyöt a tenger fenekén s e kapzsiságában állandóan kockára tette az életét. Vakmerő bátorsággal, folyton edzve és szoktatva szervezetét a neki idegen elemhez, legyőzte félelmét a tenger titokzatos mélyének veszedelmei iránt s bátran dacolt a halálos veszedelmekkel, melyek a hideg és sötét hullámok mélységeiben fenyegették. Gigászi küzdelem volt ez, melyet ugyszólván egyedül és segitő eszközök nélkül vivott az ember a hatalmas és ellenséges elemmel, - amelyet, ha nem győzött is le teljesen, de valamiképen mégis betört a rejtelmeibe. Hogy miképen, - arra megvan a példa ma is a Perzsa-öbölben és az Indiai-óceánban, ahol még ma is az ősi, kezdetleges módon üzik a gyöngyhalászatot. A bennszülöttek nagy követ kötnek kötélre s evvel a sullyal ereszkednek le a tenger fenekére, ahogy 2-ik képünkön látható. Odalent gyorsan összekapkodják a kezük ügyébe eső kagylókat s aztán ismét fölhuzatják magukat ugyanavval a kötéllel. Mondják, hogy vannak gyöngyhalászok, akik 3-4, sőt 5 percig is kibirják a viz alatt, - de a tüdőnek ez az óriási erőfeszitése csakhamar megbosszulja magát. Egy sem él soká e szerencsétlen gyöngyhalászok közül, s a halál nagyon gyakran a tengerfenéken éri utól őket…

Mivel a gyöngyök divatja egyre jobban terjedt, s mivel az emberi tüdő és szervezet csak kis mélységben birja el a reá nehezedő óriási viztömeg nyomását, már korán kezdték törni fejüket az emberek oly készüléken, melynek segitségével nagyobb mélységekben is huzamosabb ideig lehessen tartózkodni. Igy született meg a buvárharang, amely voltaképen egy üres, harang- vagy ládaforma nagy edény, melyet nyilásával lefelé forditva bocsátanak le a tengerbe, ugy hogy a víz nem hatolhat bele a benne lévő levegő miatt. Ennek a harangnak a belsejében ül kényelmes padon a buvár, s leszállván a tenger fenekére, szabadon dolgozhatik, a meddig a harangba szorult levegőt el nem használja.

De, mivel a buvárharangból ki nem mehet, nagyon kicsiny a hely, - épen csak a mekkorát a buvárharang elföd, - ahol szabadon müködhetik. A feltalálók oly készüléken törték hát fejüket, mely egyfelől biztositsa a leszállást nagyobb mélységbe is, másfelől pedig lehetővé tegye a buvár mozgását is. Az első ilyen készüléket, - amelyet már buváröltözéknek neveztek el, - az angolok találták föl. Bő, vizmentes és légmentesen zárt kaucsuk-ruházat volt ez, amelybe a buvár belebujt s akkor légszivattyuval belenyomták a lélekzésre szükséges levegőt. Nagy hátránya volt azonban, hogy a fölfujt buváröltözék – mint az üres marhahólyag az uszni tanulót – folytonosan fölfelé emelte a viz szinére hajtotta a buvárt; ezt nehéz ólom sulyokkal akarták ellensulyozni s ezek le is huzták a fenékre a buvárt, de viszont nagyon akadályozták szabad mozgásában.

A francia Rouquairol-Denayrouzenak végre sikerült oly buváröltözéket készitenie, mely fönt emlitett két hátrányt csaknem teljesen kiküszöbölte s épen ezért általánosan használják is, mert minden tekintetben kielégitő. Négy fontos része van ennek a buvárkészüléknek, melyet majdnem minden nemzet haditengerészete, a legtöbb mentőtársulat és gyöngyhalászvállalat elfogadott. Az első fontos rész maga a buváröltözék, mely vizmentes gummiszövetből készül és légmentesen rácsatolható a második fontos rész: a buvársisak, valamint a harmadik is: a buvársaru. A buvársisak rézből van, elül nagy üveglencsékkel, hogy a buvár tisztán láthasson; a bőrsaruk talpára szijjal nehéz ólomlemezeket csatolnak, hogy a buvárnak sulya legyen a tenger fenekén és szilárdan meg tudjon állni. Mellére és vállára ugyanebből az okból szintén ólomsulyokat raknak, mert ezek nélkül testének nem volna sulya, - tehát sulypontja se, - ugy hogy nem birna járni, hanem már az első lépésnél orrára bukna. Legfontosabb azonban a légtartó, vagy lélekző készülék, melyet a buvár hátára csatolna. A légtartó maga erős és üres fémhenger, melybe légszivattyuval nyomják bele a lélekzésre szükséges levegőt; ennek a fémhengernek olyan önmüködő szelepei vannak, melyek ugy vannak szerkesztve, hogy bármely mélységben is csak egy légkörnyomásu levegőt bocsájtanak abba a csőbe, melyen át a buvár lélegzik. Ez a lélegzőcső a légtartóból vezet a sisakon át a buvár szájába és szelepje csak akkor nyilik ki (és bocsát levegőt a buvár szájába), mikor a buvár lélegzeni akar és szivja a levegőt; a kilélegzésnél viszont bezárul ez a szelep s ugyanekkor kinyilik egy másik gummiszelep a légtartó födelén, s ezen keresztül a vizen át, buborékokban illan el az elhasznált levegő. Első képünkön látható a Rouquairel-Denayrouze-féle buváröltözékkel fölszerelt buvár, amint épen leszállni készül a tenger fenekére, hogy egy elsülyedt hajót fölkutasson.

Evvel a készülékkel minden veszedelem nélkül leszállhat a buvár 50-60 méter mélységbe, ahol teljesen szabadon mozoghat; sőt, hogy jól láthasson is, kézi villamos lámpást visz magával, mellyel 8-10 lépésnyire nagyszerűen bevilágithatja maga körül a sötétséget. Gyakorlott buvár két óráig is kibirja ebben az öltözékben viz alatt s eközben folyton érintkezhetik a hajóval is, mert a derekára kötött zsineg rángatásával ott fönt csengőjeleket adhat, amelyekre nézve már előzetesen megállapodtak. Igy például: egy csengetés azt jelenti, hogy több levegőt szivattyuzzanak, kettő azt, hogy sok a levegő, három azt, hogy föl akar jönni, - és igy tovább …….A légnyomásnak és a viz mélységének éber ellenőrzése mellett, amit a födélzeten pontos műszerek mutatnak, 50-60 méter mélységben semmi baja nem történhetik a buvároknak, hacsak az öltözéke meg nem sérül. Ekkor, persze, nyomban megölheti az óriási viznyomás, mely a végtagok hirtelen bénulásával vagy a véredények megpattanásával rögtöni halált okozhat.

Szóval, a baleset itt sincs kizárva s a buvár még ebben az öltözékben is állandóan halálos veszedelemmel játszik. Épen ezért, mielőtt leszáll a mélységbe, gondosan megvizsgálja az öltözéket, hogy teljesen ép-e, hogy a sisak és a cipők fölcsatolása légmentes-e, hogy a lélegző-készülék kifogástalanul müködik-e?... Mert jaj neki, ha az öltözék bármely részében olyan hiba van, melyet nem vett észre, s ez a hiba a tenger fenekén dönti veszedelembe! Ilyenkor ugyanis az se használ, ha megrántja a kötelet, hogy huzzák föl. Mert ha rögtön és gyorsan fölhuzzák a födélzetre, ez is halálos veszedelemmel jár, mivel a szervezet nem birja el a reá gyakorolt nyomásnak azt a hirtelen csökkenését, mely a gyors fölhuzás folytán beáll. A rendes légköri nyomás ugyanis átlag minden tiz méter mélységben egy légköri nyomással növekedik; 20 méter mélységben tehát a rendes légköri nyomáson túl még két légköri nyomás nehezedik a buvár szervezetére, amely lassanként szokja meg ezt, mert lebocsátáskor fokozatosan és lassan, meg-megpihenve ér a fenekére. Ha most hirtelen rántják föl 30-40 méter mélységből, akkor szervezete hirtelen szabadul föl 3-4 légköri nyomás sulya alól s ez a gyors változás rögtöni hüdést vagy halált okozhat.

Hogy a buvárt teljesen függetlenné tegyék még a légszivatyutól is, ujabban föltaláltak olyan buváröltözéket, melynél a buvár hátára veszi a légtartót, s ebben van a lélegzéshez szükséges levegő. Ez a légtartó erős, de aránylag könnyü és vékony fémhengerekből áll, melyekbe süritett levegőt szivattyuznak. Harmadik képünkön látható egy ilyen buváröltözék; a buvár hátán van a nagy légtartó, melyből vastag cső vezet a sisakba; ez a légzőcső, melynek szelepei szintén ugy vannak megszerkesztve, hogy csak akkor bocsájtanak levegőt a buvár szájába, ha ez szivja, azaz lélegzetet akar venni; a kilélegzett, felhasznált levegő pedig a sisak felső részén látható szelepen át buborékok alakjában illan el a vizen keresztül. S ezek a fölszálló buborékok jelzik a hajón figyelő legénység előtt, hogy merre jár a buvár a tenger fenekén.

Negyedik képünkön a legérdekesebb buvárkészülékek egyikét mutatjuk be: a tenger alatt járó szánkót. Nehéz, jól megvasalt és összepántolt szánkó ez, melyben ugy ül a buvár, mint a szinházi sugó a sugólyukban. Hosszu kötélen bocsátják le a gőzösről, mely maga után vontatja és pedig a tenger fenekén, ha ez nem nagyon mély, vagy bizonyos magasságban a tenger szine alatt, ha a fenék olyan mély, hogy a buvár nem birná ki a viznyomást. Hogy pedig a buvár mindig megfelelő magasságban tarthassa a szánkót, ennek van magassági kormánya is, amelynek segitségével a tenger alatti utas föllebb emelheti, vagy lejjebb sülyesztheti a szánkót. Igy kutatnak a tenger fenekén az elsüllyedt hajók romjai, vagy kiaknázásra érdemes gyöngykagyló-telepek után, s a modern technikának ez a legujabb vivmánya egyenesen megvalósitja Jules Verne egyik legszebb ábrándját, - a tenger-fenéken való utazást, - melyet a világhirü regényiró „Nemo kapitány” csodálatos kalandjaiban megálmodott!

Negyedfélszáz év előtt a „győzhetetlen spanyol ármáda” büszke gőggel bontott vitorlát, hogy meghóditsa Angolországot. Ötvenezer ember volt az ármáda hajóin: s ha ezek partra szállhattak volna, akkor ma egész más ábrázatja lenne Európa földrajzának. De a szörnyü vihar segitségére sietett a szorongatott Angliának s ugy összetörte a félelmetes ármádát, hogy a spanyolok 72 nagy csatahajója, több mint 10.000 zsoldossal, elpusztult az Atlanti óceánban. De nemcsak emberek, hajók és ágyuk sülyedtek el, hanem milliók is, szinarany rudakban és vadonat uj veretü spanyol dublonokban. Ez a tömérdek kincs azóta állandóan izgatja az ember fantáziáját és kapzsiságát; mérnökök és vállalkozók próbálkoznak, a modern buvártechnika minden eszközével, hogy kicsikarják a tengertől ezt a zsákmányt. A föladat azonban nehéz; mindenekelőtt: csakis azoknak a gályáknak a kincsei jöhetnek számba, amelyek nem fekszenek 50-70 méternél mélyebben a tenger szine alatt, mert ennél nagyobb mélységekben a buvárok már tehetetlenek. Ilyen elsülyedt gályát kerestek tehát a vállalkozók, s miután megállapitották, hogy a „Florentia” nevü hadigálya körülbelül ilyen mélységben sülyedt el Tobermoryval szemben, hozzáfogták a kincs kiemeléséhez.

A gőzbárkáról hosszu vascső nyulik le a vizbe, mig eléri a feneket. Ebben a csőben sulyos vasrud mozog, melynek felső végén kötél van, s ezt a kötelet magas háromlábra akasztott csigán át vezetik egy gőzdaruhoz, mely fölhuzhatja s ismét visszaejtheti. A vasrud alsó végén kanálformáju furó van, mely kikanalazza az iszapot a vascső alól, amint a gőzdaru fölhuzza és ismét leejti, ugyhogy a vascső egyre mélyebben furódik a talajba s eközben a kanál folyton próbákat vesz az átfurt iszapból. A nehéz vasrudat, melyhez folyton ujabb toldalékot csavarnak fönt, amint egyre mélyebbre hatol, minden két órában fölhuzzák s ugyanakkor megvizsgálják azokat az iszap-próbákat is, melyek a furókanálban összegyültek. Az iszapban korhadt forgácsot találnak, melyről a tüzetes vizsgálat kideriti, hogy afrikai tölgyfaforgács, továbbá ólomdarabkákat, sőt kis puskagolyókat is, aminőket a XVI. Században használtak, - s végre néhány ezüstpénzt is, melyeken II. Fülöp spanyol királynak az arcképe van….Most már nyilvánvaló, hogy a modern kincsásók jó helyen kereskednek. És ekkor megint a modern technika segiti előbbre a kincskeresők munkáját. A másik gőzbárkán hatalmas körszivattyut állitanak föl, mely percenként több mł iszapot tud fölhozni a fenékről.

A szivattyu pár hét alatt 3-4 méternyi iszapot szed le a hajóroncsról s a buvárok munkája csak most kezdődik, amikor már hozzáférhetnek a gályához. Rendszeresen kell szabaddá tenniük a födélzetet, hogy akadálytalanul lejuthassanak a hajóüregbe és hozzáférhessenek a sóvárgott kincsesládákhoz, a vaspántos pénzszekrényhez és aranyrudakhoz, melyeket aztán kötélen huznak föl a gőzbárka födélzetére…És ha az iszap megint utját állja a munkának, akkor ismét müködni kezd a gőzszivattyu, mely ujra eltakaritja az iszapot a roncs fölött és megnyitja az utat a buvárok számára…Igy hozza föl a buvár-technika a századok óta elveszett kincseket, melyek gyümölcsözetlenül hevernek a terméketlen tenger fenekén.