Ady Endre
Még fájóbb könnyek

Siró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.

Valahol meg kellett vón állnom,
Egy elhagyott, vig leány-arcznál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcznál
S most már a megállás sem használ.

Most már járom kálváriámat,
Volt arczok utánam köszönnek
S vén szivemre, míg botorkálok
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.


Tóth Árpád
Kastély és temető

Nézd, már a lelkem bús, üres liget,
Egy sarka temető: vad ugaron
Fejfák, sötét emlékek, csupa rom
S éjjel rémek vetik föl testüket.

Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, felverte dudva, gyom
S az elhagyott és bűvös udvaron
A társtalan lovas, a bú üget.

Lennél-e úrnő e szomorú tájon?
A temetőt, hogy rája béke szálljon
Fehér kezed meg tudná áldani?

S ha hozzád lépne sötéten és halkan,
Az átkozott és társtalan lovaggal,
Tudnál e megváltó szót váltani?