A nyugtalan színfoltokat, a csak odavetett árnyéklatokat gondosan letompították, az egész képet áthúzták s a kontúrokat hajszálfinoman élezték ki. Ehhez a hangulathoz simult az egész polgári élet, a berendezés: szolid hajlású bútorok, a sarokban a sublóton alabástrom oszlopos óra, melynek halkan tipegő szavát néha-néha megszakítja egy epedő, szentimentális olasz melódia, vagy minétmuzsika...

A mi Lotz Károlyunk alig három évig tanult a Marastoni-iskolában s néhány esztendő múlva a nagy Rahl jobbkeze lett Bécsben! A reprodukczióban bemutatott krétarajz, (Olasz leány képe térdig ábrázolva) még semmi egyéb, mint gyakorlat, ügyes másolat a mintalapról. S mégis, elmerengve nézzük az első időszak e fönmaradt emlékét; nekünk többet mond e kép a nyomában támadó hangulattal, mint „művészi” értékével.

Lotz mindvégig kedvencz tanítványa volt Marastoninak, s a két idegenből ide szakadt ember, a maguk választotta új hazának kezdetleges, dadogó kultúrájáért élt, dolgozott. Művészi útjaik hamar elváltak egymástól, művészi álmaik más tájakat kerestek föl, de összekapcsolta, sőt baráti érzésekkel forrasztotta egybe őket annak a kicsiny, poros falunak, Pestnek elmaradottsága miatt érzett fájdalom...

Külföldről is föntartotta első mesterével az összeköttetést, a mikor a betegeskedő Marastoni 1859-ben visszavonult akadémiája vezetésétől, mire nemsokára az egész akadémia feloszlott, Lotz Károly már itthon volt köztünk s szomorúan látta az első művészeti iskola haldoklását.

Az emlékalbum két lapja, melyet Muzslay nevű tanítványa rajzolt, különösen figyelmünkre méltó, mert a merev iskolás másolás helyett, eredeti akttanulmányt látunk magunk előtt. Az egyik lap férfi aktját ábrázolja, a mint bal térdével egy négylábú ülőkére térdel s felső testével előre hajolva, rudat feszit lefelé. Az egész megrajzolás, beállítás, a fej kiképzése, izomtanulmányok szabadsága elárulja nekünk, hogy ez már komoly kísérlet az akt-rajzolásban.

Az első szabadabb lélekzetvétel, mely felénk áramlik a Marastoni iskolából! A kétségtelen elrajzolások, a sablonos konturkiélezés hiánya, művészi keresésre mutat. Muzslay másik czeruzarajza, melyet ugyancsak bemutatunk, kéztanulmány, eredeti beállítás után.

Ebből a két megmaradt lapból szeretnénk arra következtetni, hogy Marastoni az aktrajzolást is meghonosította iskolájában. S talán idővel előkerül még egy csomó rajzlap, mely e hitünket igazolni fogja. Itt találunk még néhány Kohaut-rajzot is, a mi közelebbről azért érdekel bennünket, mert később, a hatvanas években kedvelt arczképkészítő volt, kinek műveit egykorú kőnyomatú sokszorosítások terjesztették el.

A kilencz műtermet magába foglaló akadémia alig másfél évtized alatt, a mig fönnállt, határozottan nagy kulturális szükségletet elégített ki az akkori Pest-Budán. Fejlesztette a közízlést, fölkeltett egy csomó szunynyadó tehetséget, új világ felé mutatott, mely eladdig zárva volt kisszerű fővárosi viszonyaink miatt a polgárság ezrei előtt.

Az irodalmi fejlődés lázas lüktetése, mely a huszas-harminczas évek közti magyarosodó Pestjét csöndes remegésbe hozta, természetszerűen könnyebben átvibrált a pesti urak és asszonyságok lelkületein: hiszen a nemzeti nyelv kérdése volt az előtérben! De művészet? Képek, szobrok a harminczas években ? Akkor még csak a legelőkelőbbek szívvilága fordult igaz szeretettel e kérdések felé s a „Honderű” aczélmetszetei a „legújabb bétsi nagy-úri divatöltönyök” ábrázolásával, képezték a polgári elemek galériáját...

Dr. Kremmer Dezső.