Oláh Gábor
Laura elment

Utolsó nap volt. Laura hajába
Búcsú-virágot tűzött már az alkony,
Lelkemre ráhullt a szörnyű hiába,
És sápadt márvány lett az arczom.

Laura halkan dúdolt. Ringatózva
Lengett, aranypók, aranyfonalán,
Álmai fátylát szőtte: míg a rózsa
Hervadva haldokolt haján.

A távolban egy nagy, sötét hajónak
Füst-kendője lobog már csöndesen,
A parki fák tisztelgőre hajolnak;
Tudják, hogy Laura elmegyen.

Tenger! Vigyázz e drága bujdosóra:
Ha majd roppant kardodra fölveszed:
Ringasd hajóját boldog álmodóra.
Ringasd, mint édes gyermeked.

Majd neked elpanaszlom:hogy szerettem!
Nincs arra szó, nincs arra fogalom.
Halál és szerelem voltunk mi ketten,
Gyönyörűség és fájdalom.

….Kabátját még föladtam rá, s kalapján
Fekete fátyolát redőbe szedtem.
Remegett kezem deréköve csattján.
S nem is álmodta, hogy szerettem.

Vidáman tette kis kezét kezembe,
Kalapja tolla arczomra lehúllt;
Akkor lopózott könny szemembe,
Akkor minden úgy elborúlt.

Sokáig láttam még karcsú virágát
Suhanó termetének. Ment a parton…
Utolsó nap volt. Lelkem ifjúságát
Siratta…. Lassan ránk borult az alkony.


Babits Mihály
Immortale iecur….

Férges aggály, kétely-métely,
Késő bánat, ebi gond,
Kétségnél kinosb reménynyel
Mennyi ront, és mennyi bont!

S nem száll nálam áldott Múzsa,
Nem a bajt enyhítni baj:
Napon únt munkában húzva
Kétszer fáj az, ami fáj,

Májam, mint a Titán mája
Rágva újul végtelen
S a remény paródiája
Viszkető sok kételyem.

Égek! Olajjal ne öntözz
Hagyj el, fárasztó remény!
Hűsben:hálóból varrt köntös;
Hőben: sósvizes edény!

.