Az anyák sirnak, de a gyermekek örülnek… Melyik gyermek ne örülne magában a háborúnak? A gyermekek, a lelkes, vidám, nyilthomlokú gyermekek, a jövő nemzedék gyermekei, akikért szenvedünk most mi, harcolunk, hogy nekik békéjük legyen: nem fogják megérteni szenvedésünket, irigyelni fognak bennünket, mint ahogy mi irigyeltük gyermekkorunkban azokat, akik előttünk ilyen nagy, nagy korszakot szenvedtek keresztül.

A gyermekek mutatják meg nekünk, milyen ősemberi, ősállati dolog a háború. Mi már eltompultunk, elpuhultunk talán és nem tudjuk élvezni ezt a veszélyt, ezeket a lehetőségeket. Pedig emberi lénynek, ki első sorban a jövendőt éli, lehet-e nagyobb élmény, mint a veszély, a táruló, táguló lehetőség? Azért volt a veszély mindig a legméltóbb énektárgy. Homéros mondta, azért adtak az istenek veszélyt, hogy legyen ének a jövendőnek.

Ez jut eszembe, amikor látom, hogy sárga és vörös plakátok nyiltak az utcán, harcba hivó plakátok, sárga és vörös ablakok, amelyeken át lelkes döbbenetű tömeg kitekint, kilát egyenest az idegen halálig. Milyen közel lett egyszerre a messze!

És körül a gyermekek nótája lobog! Ó gyermekek, mennyire szeretlek most benneteket! Köszöntöm a szerelmet, a harc előtti házasságokat. Martis amica Venus…Jer szelid barátnő és gyógyítsd be a sebeket, melyeket zord barátod üt a nemzet testén. Tudják-e a katonák, hogy csak annak érdemes meghalni, aki a jövőt szereti? Most belátjuk, hogy nem magunk vagyunk és nem értünk a világ.

Milliók közül egy! Mi vagy, ember? Mennyi különb van, élni, de halni, ha kell, útnak a gyermekekért!

Ó vajha az elesettek testei a jövő béke útját szőnyegeznék puhára! De legalább változik a világ: jobb?! rosszabb?! Kell a más! Kell már erőnknek, lelkünknek, szemeinknek! Kell, máskép nem volna! Jaj most, te puha ember, gyenge ölni, gyáva halni! Most érezze méltóságát, aki férfiú! Veszélyből, halálból, ki akarna asszonnyá menekülni? Maradhat-e Achilles a lángok között?

És jaj, mégis…Felszedték a jövő síneit és az árok is út lett az időnek. Ki tudja mi jöhet? Forr a világ bús tengere ó magyar! A népek érckorláti dőlnek s a zabolák s kötelek szakadnak.

Most tűz-aknává izzad az enyhe víz, süllyedt vasakkal tellnek a tengerek, a nagy hidak kő-térde roggyan…

Babits Mihály