Kosztolányi Dezső, ki fiatal költőink között eddig is a legtöbb kedvet mutatta a műfordítás nehéz és hálátlan munkájára, egy nagy külföldi anthologiát ad a közönségnek. Harmincz íves könyv, csupa műfordítás és csupa líra: a tizenkilenczedik századnak s a mai napnak úgyszólván minden olyan lírikusa helyet kap benne, a kire rá lehet mondani a modern jelzőt.

Mintegy átnézetét akarja adni az új lírának, a mely mindenütt a világon a XIX. századdal beköszöntött új életnek s az ebből sarjadzott új embernek a lelkét tükrözi. A legkülönbözőbb nyelvek és nemzetek költői szólalnak meg, nemcsak a nagy kulturnemzetekéi, hanem a kis nemzetek, távoleső fajok költői is, csehek, szerbek, khinaiak. japánok, törökök is.

Az összeválogatás nem szigorúan tervszerű, a költő nyilván évek során át kedvvel fordítgatta, a mi külföldi költői olvasmányaiból megragadta s mikor fordításai már nagyon meggyűltek, kiegészítette őket másokkal, már egy ilyen gyűjteményre gondolva, hogy az egész világ modern lírájának mintegy átnézete váljék belőlük.

Az egyes költőkből is teljesen egyéni módon választott, nem kereste ki a leghíresebb és legjellemzőbbnek tartott darabokat, hanem kénye szerint azt fordította le, a mi épen hatott rá. Így a kötet nemcsak a lefordított költőket jellemzi, hanem a fordítót is, ízlését, érdeklődése és fogékonysága természetét.

Alig van valami jellemzőbb egy költőre nézve, mint az, hogy mások műveiből mit érez magával congeniálisnak. A fordítás dolgában való módszerét Kosztolányi maga jellemzi előszavában. „Ideálom - úgymond - a teljes formai és tartalmi hűség és a teljes szépség.

De ha - művészi czélokért - meg kellett alkudnom, akkor nem a szépséget ejtettem el. Olyan költőkkel állottam szemben, a kik alkotások közben az intuitiót jobban tisztelték a szótárnál. Méltó hogy az, a ki megszólaltatja őket, hasonlóan gondolkozzék. Alkotásnak látom a műfordítást, nem reprodukálásnak.

Nem egy esetben megközelíti a kitűzött ideált, egy sereget fordításai közül összehasonlítottunk az eredetiekkel s meglepő hűséget tapasztaltunk nem egyben. Máskor önkényesebben, sőt néha egészen önkényesen dolgozik, valósággal újra alkot s munkája inkább újraköltés, mint fordítás.

Akármenynyire eltávolodik is néha az eredeti szavaitól, az eredetinek hangját és hangulatát majd mindig eltalálja és a mit ad, majd mindig szép vers. Technikai készsége, mely eredeti verseinek is egyik feltűnő tulajdonsága, nem hagyja cserben a fordításban sem.

Önkényességeivel nem szállunk vitába; ehhez bele kellene vonni a műfordítás összes problémáit, a melyek még távolról sincsenek tisztázva s a melyek alighanem tisztázhatatlanok is, nem dönthetők el általánosságban, hanem csak esetről-esetre. Az anthologia mindenesetre nagy szellemi munka, finom irodalmi ízlés és élénk fogékonyság értékes műve.

Értékét nem kevéssé emelik az egyes költőkről irt, néha kis tanulmányúvá szélesedő, néha csak a legfőbb adatokra szorítkozó bevezető sorok s a fontosabb költőkről közölt arczképek is. Kosztolányi lehetővé tette legalább a bepillantást az új lírába azoknak, a kik az eredeti költőket nem olvashatják s talán sokakban sikerül fölkeltenie a vágyat, teljesebb megismerésükre.