Száz éve lesz ma-holnap annak, hogy Széchenyi István fejében megszületett a Lánczhid eszméje. A legnagyobb magyar esztendőkön keresztül dolgozott azon, hogy komolyan vegyék a tervét. Már 1828-ban leveleket irt Londonba a Lánczhid érdekében, 1829 június 30-án pedig kész tervet nyújtott be a nádornak.

Óriási ellenzéke volt a tervnek a diétákon. Az 1832 deczember 16-án megnyílt és 40 hónapig tartott országgyűlésen csak nagy erőfeszítések után sikerült törvényt hozni arról, hogy Buda és Pest között állóhidat építenek a Dunán és hogy ezen az állóhidon a nemesek is tartoznak vámot fizetni.

A nemesség még ekkor sem bízott valami túlságosan az álom valóra váltásán és Pestmegye a követ utasításaiban szigorúan meghagyta a diétára küldött követeknek, hogy semmi esetre sem fogadják el az országgyűlés által kiküldött deputácziónak azt a javaslatát, a mely szerint már a hajóhídon megkezdik a nemesektől a vámszedést, hogy az állóhid költségei gyorsabban együtt legyenek. Az indokolás: „képtelenség azért fizetni, a mi nem is létezik és létezhetése is bizonytalan.”

De azért mégis fölépült a Lánczhid. Gróf Széchenyi István élete legmunkásabb szakaszának huszonegy esztendejébe került ez a munka. V. Ferdinánd volt akkor királya az országnak és három ember: báró Sina György, báró Rotschild Salamon és Kapriorai Wodiáner Sámuel József támogatták a legnagyobb magyart.

Többen készítettek terveket, de a legjobb volt az, a melyik Clárk Ádámot vallotta a mesterének és 1842. augusztus 24-én országra szóló ünnepségek között megtörtént az alapkő-elhelyezése is. Barabás Miklós híres vásznának akvareljét még ott a helyszínen elkészítette és ez a rajz egyik legértékesebb dísze a Székesfővárosi Muzeumnak.

A szőnyeges mennyezet előtt munkások helyezik el a hatalmas alapkövet úgy, a mint azt Tisdael, az építés vezetője magyarázza. Az emelvényen József nádor áll, a kinek báró Sina György nyújtja át a kalapácsot, meg a vakoló kanalat.

Piros tábornoki egyenruhájában a nádortól balra Károly királyi herczeg nézi végig az ünnepélyes aktust, nem messze tőlük áll a legnagyobb magyar, azután Kopácsy, a bíboros herczegprimás és a sátor alatt a két Clark. A díszes ünnepségek után következett a komoly munka, hat hosszú esztendeig tartó. 1849. évi november 21-ikén hivatalosan is megnyitják a Lánczhidat.

De ez az ünnepség már nem volt olyan díszes, mint az alapkőletétel. Hiszen nemcsak a hidat verték békóba a lánczok, hanem a nemzetet is. A Lánczhid históriájával foglalkozó írások nem is jegyeznek fel erről a napról többet, csak annyit, hogy „a Lánczhid hivatalosan átadatott a nyilvános közlekedésnek.” Ez a pár szó különben annyit is jelentett, hogy ez alkalommal állították öszsze a Lánczhid kiadási tételeit is.