Az angolok indiai segédcsapatai egyre többet szenvednek az észak-francziaországi hideg miatt, és valóban szomoru látvány, hogy mennyire fagyoskodnak a tropikus vidék e fiai. A „Giornale d’Italia” haditudósítója ezeket irja róluk: „ A külsejük egy leopárdra emlékeztet a melyet egy ködös napon a londoni állatkertben láttam."

Beszélik, hogy az indusok igen sokat settenkednek az automobilpark körül. Kezdetben azt hitték, hogy a soha nem látott masinákra kiváncsiak, de később rájöttek, hogy benzint és kenéshez szükséges olajat loptak. Ezzel kenték be a bőrüket a hideg ellen való védekezésül. Sokan nargilét is hoztak magukkal és szemben az ellenséggel a legnagyobb lelki nyugalommal pipáztak.

Az ámbraszopóka szájról-szájra járt közöttük. Legtöbben teafőzéshez szükséges eszközöket is hoztak és az idejüket teázással, pipázással töltik, mialatt szent énekeket zümmögtek maguk elé. Ha gyanus neszt hallanak, egyetlen ugrással talpon teremnek, mint a vadmacskák és a kígyó sziszegésére emlékeztető fütytyel hívják össze bajtársaikat. Ha közöttük jár, azt hiszi az ember, hogy itt Flandriában is dsungelben van. Az indusoknak a háború nem egyéb, mint tigrisvadászat és felébreszti minden állati ösztönüket. Megrészegednek a vértől és a gyilkolási vágy hajtja előre őket.

Nemrégiben beszélt egy angol tiszt, hogy Dixmuidenben egy éjjel az angolokat és belgákat megtámadták az indusok és lemészárolták őket, mert állatias öldöklővágyukban és az éjszaka sötétsége miatt az ellenségtől nem tudták megkülönböztetni a jó barátokat. Ha az angolok nem küldik az ellenségre ezeket a bestiákat, akkor a temetés a feladatuk.