Az emberekben alvó energia roppant kisülése: háború.
Az első nap tomboló rivalgás. Vesszen Szerbia! Orgyilkosok Országa! Rákóci mars. Marsaillaise, kávéház a késő éjszakáig, mámor és vörösrefőtt arcok. Másnap reggel félötkor, még első álom időn fiatal férfiak százai vonulnak lent az utcán a csodálatos lila hajnalon, nemzetiszin zászlóval az élükön és kis szocialista vörös lobogóval végül…

Hazádnak rendületlenül…ének a hajnalban …komor és ijesztő kép…Mennek a halálba… Az emberek idegei elkezdenek őrülten remegni, egy különös vibrálás láza berreg az erekben, az asszonyok sírni kezdenek s az ágyból lógó fejű-lábu férfiaknak egyszerre elkezdenek fájni a sebesült üzleti dolgok és a kimaradó pénzek úgy sajognak mint a lőtt sebek. Borús az ég s mindenkinek eszébe jut, hogy gyermekkorukban azt mondták az öreg parasztok, hogy: „kéne mán egy jó háború, mert hogy igen elszaporodtak a népek, vagy egy nagy kolera….”

A kolerát tavaly lefojtotta a háború itt van: az ember mindennel elbír a természetben, csak az emberrel nem.. A városház kapuján ezrek állanak a szitáló esőben egymás esernyője alá bújva s békén hagyják a nyakukba csorogni a vizet, csöndesek és tűrők… Harmadnap kisüt a nap, a rigók a diófákon rikoltoznak s a fehér hajókon valahogy csak felvidultan jönnek a népek, a lórumban kacagva pattognak a nikkelek és mindenki mozog, villog a reggeli napon, mintha oxigénbe fürödne s a parti isteni zöld mezein, a zöld pázsiton heverésznek a sárga keresztek.

Az asszonyok, a lányok virítanak, a fiatalság ég és minden kedv úgy felszítva, csak hozzá kell érni és kiroppan a kacagása. „Belgrád ég! Kétszáz halott, négyszáz sebesült, tízezer szerbet lefegyvereztek!” S a hajó elején a berukkoló népfölkelők borusan rikoltják a tiszta reggeli fényességbe:
Akárhogy is dörög az ágyú,
Mégse félünk a Szerbiátú…

Kigyúlt a lélek lámpása, a fantázia: valótlan hírek röpülnek, mint álomsirályok az árbocon, s egyszerre mindenki vitatkozik, és meghallgat, meggyőz és megért s olyan üdék a koponyák, hogy szinte foszforeszkál az ész… Már nem elég az igazság, már szárnya kél a semmiségeknek, már bugyborékolnak a hadi virtusok: „egy rezervista tiszt beugrik az úton egy kocsiba s rászól a kocsisra, hajtson a Lehel-kaszárnyába.

A kocsis nem megy. A tiszt kardot ránt. Rávág. Keresztülvágja a fiakkeres képit, csak a pofáját. A közönség megrohanta a kocsist félholtra verik, a kocsit darabokra tépik… Ugy kell, brávó, a bitang. Úgy kell a kutyának, érzi minden ember és kacag, mert ki nem dühös egy halálig a fiakkeresre s ki nem szégyelli, hogy rezervista kardja egy féléleten szégyentől pirult….

„Két magyar huszár őrt áll a zimonyi parton. Elmegy előttük egy szerb alattvalónk s odaszól nekik: Menjetek csak Belgrádba, de beletörik a fogatok! … A két huszár kardot ránt s amelyik közelebb éri, úgy lecsapja a szerb nyakát, hogy a fej leválik a törzstől és a porban ugrál mint a béka! … „Brávó, hurráh, éljen. Nem kell félni, él még a magyar vitézség, amiről gyermekkorunkban az iskolai könyvekben tanultunk. Most meg mutatjuk a szlávnak, az orosznak, hogy..

„ Bajánál a éjjel gőzös megy a Dunán. A hídőrség a rendőrök felszólítják, hogy megálljon. Tovább megy. Rálőnek. Tovább megy… El az éjféli sötét éjszakán a nagy Dunán… mint egy fekete koporsó… dugárut visz Szerbiának… fegyvert..Haj, haj, … messze van még a győzelem…
Csupa költemény, csodálatos a rég latin ige: inter arma-silent Musae… Ime, a fegyverzajban szárnyal a képzelet… S az ember úgy érzi az életet, mint soha. S az ember úgy érzi az életet, mint soha. A Halál templomában lihegjük az Élet imáját legbuzgóbban….

MÓRICZ ZSIGMOND.