A költőknek rendszerint szerencséjük az, ha valamely nagy nemzethez tartozhatnak, valamely hatalmas irodalom alkatrészévé válhatnak. Olvasóik száma nagyobb, a hír hamarabb szárnyára emeli őket s minden tényező, mely hazájuk nagyságát hirdeti, az ő dicsőségük öregbítéséhez is hozzájárul.

A kicsiny irodalmak szemmel látható hátrányban vannak velük szemben, sokkal nagyobb erőfeszítésekre van szükségük, hogy elismertessenek a csak a maguk körében már teljesen elismert nagyságok pályázhatnak a külső dicsőségre, a mikor sikerük biztosítékai gyakran már elvesztek.

Mistral költői szerencséje kivetni ezen általános törvény alól, mert a provencal nyelv legnagyobb költője, ha történetesen francziának születik, nehezebben érhette volna el a világhír ama magas polczát, melyet most bekövetkezett haláláig már félszázadnál hosszabb idő óta elfoglalt. A minden nemzet kebelében annyira megbecsült lokális költök egyik legnagyobbja ő, kiknek sikerében talán a legnyomósabb mozzanat az a rokonszenv, mely szűkebb hazájuk népe, nyelve, szokásai iránt az egész országban megnyilvánul.

Mistral Provence szülötte, azé az országrészé, melynek enyhe hajlású dombjai már a középkor troubadourjainak szerelmi epekedéseit hallották s a melynek népe mai napiglan meg tudta tartani nyelvben és szokásban teljes különállását. Nyelve a latinból fejlődött, csakúgy mint, az olasz, a spanyol vagy a franczia, egészen önállóan, illetőleg csekély franczia behatással. Különálló irodalmában sem szűnt meg a folytonosság.

Ezt az irodalmat, melyet a múlt század közepéig a Rhóne partjain túl legfőlebb a tudósok ismertek, emelte Mistralt arra a magaslatra, hogy nem képzelhető művelt franczia, ki Mireille költőjét ne ismerte volna. Főműve ez a verses költői elbeszélés, de egyszersmind az egyetlen is, mely szélesebb körökben olvasókra talált. Szentimentális falusi szerelmi história, mely bárhol és bármikor történhetett volna s melyben épen csak a milieu rajza ad specziális reliefet az alakoknak és történetnek.

A mű igazi, költői szépségei bizonyosan csak az eredetiben élvezhetők a maguk egészében. Mistralt sohasem érezzük kortársunknak Mireille olvasása közben; mint egy távoli Homeros, lebeg valahol messze ködös alakja. Pedig ő is tett-vett, élt, még pedig hosszú és boldog életet. A kis Maiélaneban élt és halt meg, ugyanabban a házban, melyben 84 évvel ezelőtt megszületett. Hosszú időre sohasem hagyta el szülőföldjét s minden gondolata csak az övé volt Provence népe atyjának tekintette, ügyes-bajos dolgaikban tanácsért hozzá jártak s ő személyesen ismerte e néhány megye csaknem minden lakosát.

Ő teremtette meg a provencei irodalmi emberek egyesületét, a félibrige-t mely régi provencal ünnepek felelevenítése útján az idegenek nagy tömegét is odavonzotta a római romok köré épült csendes Arlesba. Mistral szeretett énekeltetni magának régi provencal dalokat s művei nem is mutatnak fel más hatást, mint olyat, mely Provence bájos vidékéről ered.

Minden idegen hatástól mentes, a modern kor csodájaként áll előttünk a maga szüzességében Mistral költészete. A világhír is őt kereste fel falujában, nem ő járt utána. A franczia Akadémia jelölni akarta tagjai sorába, de Mistral nem volt hajlandó a kötelező látogatásokra. A Nobel-díj azután mégis csak el tudta érni őt s így hivatalos elismerést nyert a maillane-i paraszt, ki csak provencal költő akart lenni.

k.gy.