A Nemzeti Színház jelképies értelmében ugyanaz, a mi a Lánczhíd, Alagút, Akadémia, Vaskapu, Tiszaszabályozás és a Széchenyi társadalmi agitáczióinak egyéb szüleménye. Egyrészt a politikai védekezés, másrészt a nemzeti érvényesülés vágya volt létrehozójuk, ezért, akármilyenek is voltak ez intézmények a valóságban és anyagi értékükben, százszorosan nagyobbá lett az értékük és jelentőségük amaz aspirácziók. érzelmi vágyak, politikai ábrándok és tömegenergiák következtében, melyek mögöttük felgyülemlettek.

Akárhány színháza van és volt az európai államoknak, melyek mind különbek voltak a magyar Nemzetinél, de nem volt kettő sem, melynek a kulturális jelentőségét olyan nagyszabású és egységes törekvések alapozták volna meg, mint a magyarét. A pesti Nemzeti Színház, mely kivételesen nem a Széchenyi programjából támadt a múlt század elejétől kezdve a magyar nemesi társadalom állandó agitácziójának köszönhette létezését.

Az évszázados osztrák abszolutizmus volt ennek az intézménynek is az inspirátora, mert mindazt, a mit társadalmi, gazdasági és kulturális alkotásokban a tizenkilenczedik század első fele Magyarországon produkált mint ellenhatást, az osztrák abszolutizmus lódította meg; mely ellen a magyarságnak, hogy politikai létét fentarthassa, az egész vonalon védekeznie kellett. S a hogyan az egyes államok várakat és erődöket építtetnek a megtámadtatásnak könynyebben kitett határok és területrészek védelmére, a radikális nemesi politikának is ilyen erődöket kellett emelnie a társadalom különböző intézményei köré, hogy a nemzetet ellentállóvá és elhatározóvá tegye.

A Nemzeti Színház is ilyen Drinápoly vár gyanánt emelődött 1837-ben minden elkövetkezhető eshetőségek szolgálatára. S a milyen jellemző volt politikai missziójára az a tény, hogy megnyitása alkalmából egy specziálisan politikai allegória lelkesítő szimbólumaival, a Vörösmarty „Árpad ébredésé”-vel állott a közönsége elé, épen olyan jellemző, de egyben természetes is volt, hogy mikor a nemzetet érdeklő nagy események a politikában feltámadtak, azok a színházban mindig hű tolmácsot és agitátort találtak.

A márczius 15-iki események legünnepélyesebb fejezete itt játszódott le a színpadon s az egész negyvennyolczas mozgalom alatt, míg Windischgratz hadai Pestet meg nem szállották, a Nemzeti Színház legalább is annyit politizált a műsorával, mint a nemzetgyűlés a maga aktuális napirendjével. Egy ilyen intézménynek a pusztulása tehát mindig a szubjektív természetű fájdalmak és melankholiák érzésével érinti azt a közönséget, mely távolabbi vagy közelebbi szálakkal, társadalmi és nemzetiségi helyzete folytán ezekbe az intézményekbe bele van kapcsolva.

A múlt héten megkezdték már a Nemzeti Színház bontását. Ez a bontás mindjárt az elején azzal az érdekes eredménynyel járt, hogy meg lehetett találni majdnem teljesen ép voltában a színháznak azt az első alakját és szerkezetét, mely az 1837-iki Zitterbartkféle épület szerkezetével azonos. Alighogy a baloldali támfalak kissé felszabadultak és a színház belsejében az összes kellékeket és berendezéseket leszerelték, kiderült hogy a legrégibb nemzeti, melyet még 1837-ben építettek és a melynek színpadán a színház első művészi személyzete az Árpád ébredését előadta, a maga eredeti változatlanságában itt van mindenestől: a színházzal, nézőtérrel, a színpaddal és a régi falakkal egyetemben.

Majd ha a bontási munkák pár hét múlva előbbre haladnak rekonstruálni lehet a teljességében azt a Nemzett Színházat, melyet Jókai megörökített a Magyar Nábob gyönyörű lapjain s a hol 1837-ben, a megnyitás napján azok a megható jelenetek lejátszódtak, melyekről a Nemzeti Színház történetét ismertető munkák állandóan megemlékeznek. Kevés híján egy emberöltő legérdekesebb eseményeinek és hagyományainak az emléke pusztul el most a nemzetivel.

A régi czukrászdában még láthatók a Lotz Károly által készített freskók, de ezenkívül minden egyéb láthatatlan már, mert sötétség fekszi meg a nézőteret s minden pontján akczióban van a kalapács, fejsze, csákány és bontóvas, melyeknek az a rendeltetése, hogy eltüntessenek mindent ebből az épületből, a hol az öreg Szentpéterytől, Kántórnétól, Lendvaytól, Megyerytől, Barthától, Udvarhelyitől, Laborfalvy Rózától és a többiektől kezdve egészen maig, nyolcz évtizeden keresztül a magyar színpad legkiválóbb tehetségei a magyar muzsa dicsőségét szolgálták.

A bérház negyedik emeleti, udvarra néző szélső szobájában is megkezdik nemsokára a ásatást. Ebben a szobában lakott egykor a színház híres hős-szerelmese, Nagy Imre, a ki egy napon itt főbelőtte magát. Minden, minden pusztulásra van ítélve a Nemzeti Színház régi birodalmában. A nekrolog már nem is jegyezhet fel egyebet róla, mint hogy dicsőséges pályafutás után fejezte be 1913 szeptember havában nyolcz évtizedes életét.

Zuboly