Azt mondják, hogy Boccaccio Párisban született; mindenesetre párisi nő volt az anyja. Toscana és Páris ölelkezett, hogy létrehozzák ezt a szellemet és De Sanctis a XIV. század Voltairejának nevezi őt. De Voltaire sovány volt és szarkasztikus, Boccaccio kövér és kedélyes. Tetszett neki az a szép, tarka élet, a mit maga körül látott, pompásan tudott mulatni mindenen. Minden rosszakarat nélkül nevetett az úgynevezett tiszteletreméltó dolgokon: egyszerűen mulatott rajta, hogy azok mennyire nem tiszteletre méltók. Mindenki tudta ezt már és mindenki örült, hogy valaki végre kimondotta: akkor megismétlődött az Andersen meztelen királyának története.

Boccaccio egyszerűen és őszintén kaczagott és csevegett, mint egy kedves anekdotázó; távol volt tőle minden póz és keresettség. Nagyon élvezte az élet kincseit: szép ember volt és rokonszenves és úgy látszik, elég pénze is volt az apjától, a ki kereskedő volt és Francziaországban utazott mint szent Ferencz apja. Kitűnő társalgó is lehetett, a hölgyek rajongtak érte, boldog és szenvedélyes viszonya volt egy gyönyörű asszonynyal, a ki egy grófnak volt a lánya a törvény előtt, és egy királyé az Isten előtt. Őszintén és bátran szerette az életet és egy kicsit megvetette és kinevette azokat, a kik ugyanezt csak bújva és tolvajok módjára merik szeretni. Nagy mulatsága telt abban, ha felfedezhette, hogy azok, kik folyton a túlvilág felé forgatják szemeiket, titkon szintén ennek a siralomvölgynek a rétjeire lopakodnak mézért.

Szerette és gyűjtötte a szép romantikus szerelmi történeteket, a vidám, sikamlós, csúfolódó anekdotákat: nagyszerűen tudta őket újra elmesélni. Minden históriát meg tudottt oldani és fűszerezni valamely új, mulatságos ötlettel. Naiv hódolattal figyelte a klasszikus kor iróit, a kiknek világa egy szebb, képmutatás nélküli, az élet szeretetével teli világ volt. Görögül is próbált tanulni és bár valami sokra nem vihette, gyermekesen hiu volt erre a tudására.

Egyébként semmi sem volt benne az intellektuális gőgből, a művész-irigységből és féltékenységből, az örökös pózból, a mi például Petrarcát jellemezte; jó szive és fogékony esze volt és semmit sem gyűlölt a képmutatáson kívül. Mélyen tudott szeretni és bámulni: Dantét, a túlvilág énekesét, a ki annyira különbözött tőle, felolvasta, kommentálta, gyönyörű cicerói körmondatokban irta meg életrajzát. A könyvek szeretete, klasszikusok tisztelete hozta össze Petrarcával, a kire ő az ifjabb kortárs bámulatával tekinthetett: a tudós barátság, humanisták szabadkőművesi testvérisége és Boccaccio természetes tisztelni-tudása szilárddá tette viszonyát ezzel a hiú és elkényeztetett hírességgel.

Valóságos apostola volt annak, a mit bámult, kedves könyveit, a mesélő agg Homerost, a derék, bőbeszédű Cicerót, maga irta le és küldte el Petrarcának, hogy bámulja ő is. De Petrarca nehezen tudott mást bámulni, mint önmagát, és Boccaccio bizonyára észrevette, hogy illusztris barátja, még Danténak, a nagy halottnak egyedül álló dicsőségét is idegesen nézi; talán észrevette, hogy Petrarca nem is olvasta el Dantét. Ártatlan és nemes kötődés volt, mikor Boccaccio Dante művét is leírta és elküldte Petrarca számára.

Ennek a jó, őszinte és nemes embernek még életében erkölcstelen híre kerekedett. Ezt ö maga is tudta. Mikor egyszer abba a városba érkezett, a hol Petrarca leánya volt férjnél, az asszony, bár férje épen nem volt otthon, meghitta Boccacciot, hogy szálljon az ő házukba. A kedves öreg kimentette magát: egy ilyen rosszhírű ember nem szállhat meg egy magános nőnél, a kit tisztel. Még hírbe hozhatná!

A derék, naiv emberre nyomasztólag hatott erkölcstelen híre. Úgylátszik, lelkiismeretét is nyugtalanította. Később már nem akarta úrinőknek odaadni olvasni a Decameronét. Egy barátját óva intette attól, hogy a feleségének adja. Petrarcának is panaszkodott, a ki levélben próbálta megnyugtatni lelkiismeretét. Mikor Petrarca meghalt, egy végrendeletében egy bundát hagyott Boccaccionak, hogy a hosszu téli estéken meg ne fázzon. Az öreg erkölcstelen, atyai fészkében, Certaldában töltötte utolsó napjait, és hosszú magányos sétákat tett a meredek dombok közt, a Petrarca bundájában. A halálra gondolt és a bűnbánatra, megbékült a papokkal és elfelejtette a szép Máriát az égi Máriáért.

Könyvét sokáig üldözték a papok, de nem a sikamlósságai miatt: hisz csináltak egy olyan kiadást a miben minden sikamlósság meg volt, de papok helyett polgárok szerepeltek benne és ezt szabad volt olvasni. Később azonban a sikamlósságaira is rájárt a rúd. Egész komolyan vádolták Itália erkölcseinek megrontásával, és még én is úgy tanultam róla a történelemben, mint léha és erkölcstelen iróról. De az olvasók kézről-kézre adták és az öreg újra mosolygott, tovább mosolygott a századokon át. A nagy gyerekek mulattak meséin és tovább mesélték egymásnak mindenféle nyelveken, versben és prózában, százszor és ezerszer. Mennyi viszontagságot állt ki Grizeldisz az irodalomban is! De Grizeldisz jó volt és türelmes és az öreg Boccaccio nem volt féltékeny a babéraira.
És ma hálás neki az egész világ.

Babits Mihály