A nyári bünügyi krónikát az idén az a bizonyos nyakék dominálta, mely borzasztó boszokánysággal Páristól Londonig menő utjában – édes bonbonra változott át. Mayer barátunk pontosan postára adta a gyöngyöket, Londonban pedig mégis csak cukorkákat hámoztak ki a korrekten lepecsételt s látszólag sértetlen postacsomagból. Annyi bizonyos volt, hogy egy cseppet sem közönséges tolvajok ragyogtatták furfangjukat és ügyességüket.

Természetes, hogy a négy millió frankot érő gyöngynyakék a budapesti rendőrséget is foglalkoztatta. Persze nem épen hivatalosan, csak ugy kollegiális érdeklődésből. Többek között egyik öreg, tapasztalt detektivünk is szóvá tette az egész világot foglalkoztató szenzációs bünesetet.
- Sajnálom! – mondotta – hogy Párisból nem Budapestre küldték ezeket a csudagyöngyöket. Egy nagyszerű sikerrel lenne nekünk több, amiről az egész világ beszél. Igy bizony a párisi vagy a londoni rendőrség fogja zsebrevágni a dicsőséget.
- Hogyan, hát maga komolyan bizik abban, hogy a gyöngyök okvetlen megkerülnek?
- Egész biztosan! Merész mondás?! Mégis igy lesz. A tolvajkrónikákban is áll a jó magyar közmondás: aki sokat markol, keveset fog. Egy ekkora kincs a tolvaj kezében annyit ér, mint a Szahara sivatagjában egy éhes ember kezében egy zsák arany. Kenyérre, vizre vágyódik, ami nincs, de van egy zsák aranya. Hát egye meg, lakjék ezzel jól, ha tud….A nyakék tolvajai is hiába szorongatják kezükben a milliós gyöngyöket. Nem tudják a milliókat aprópénzre váltani. Nincs az az edzett orgazda, aki árulójukká ne válna. Örült nagy summa van jutalmul kitüzve a gyöngyök és tolvajok kézrekeritésére. Ki vállalja igy a leleplezés és börtönnel járó veszedelmet, mikor tisztességgel is kereshet nagy pénzt, csak be kell sugni a tolvajokat, ha azok nála próbálkoznak.

És csakugyan! A mi detektivünknek pompás éleslátása volt. A tolvajoknak menten árulóivá váltak azok az ékszerészek, akikkel szóba állni próbálkoztak. Jóformán beleszaladtak a kikészítette csapdákba és Londonban elfogták a konzorcium egy pár tagjait, mikor tul akartak adni a kincsen. A többiek pedig, akik jó helyen alkalmazott tulóvatossággal kikerülték a veszedelmet eldobták a nekik olyan haszontalan milliókat érő drágaságot.

Talán mégis jobb lett volna, ha ráhallgatnak a biztosító társaság csábos ajánlataira. A biztosító társaság ugyanis egy pár milliócskáig érdekelve volt a gyöngyök dolgában és amikor a londoni és párisi rendőrség már nagyon lecsöndesült az eredménytelen hajszában – felszólította a mélyen tisztelt tolvajokat, hogy hát egyezkedjük. Mennyiért adnátok vissza a zsákmányt?

Ne feledkezzünk meg arról, hogy Párisban és Londonban vannak e célra tolvaj és meglopott között külön egyeztető ügynökségek is, akik roppant diszkréten dolgoznak és féltékenyen vigyáznak rá, hogy a tolvajkliensek hajszála se görbüljön meg. Mi mindent nem termel a mai kor? Ebből az esetből tanulság az, hogy lehet ugyan milliókat lopni, de megtartani ezeket, ez még nagyobb művészet.