Csonkának mondani a parlamentet többé nem lehet, mert az ellenzék föladta az állandó távolmaradás taktikáját és újból megjelent a képviselőház porondján.

Rendes, normális a parlamenti helyzet akkor, ha kormányzó többség és ellenzéki kisebbség mint alkotó és biráló állanak a törvényhozás anyaga mellett szemben egymással. Ha az ellenzék azért van ott, hogy kritizálja a kormány törvényalkotó munkáját, rámutasson hézagaira, fogyatékosságaira és kinövéseire, ezeknek eltüntetését, pótlását, szóval a készülő törvény megjavítását követelje. Ez a követelés történhetik a legnagyobb hevességgel, de a parlamentek ilyen munkájához mindenesetre szükség van a tárgyilagosságnak arra a mértékére, a mely a vitát a maga igazi anyaga, vagyis a törvényhozói alkotó munka mellett tartja és így a kölcsönös gyülölködés csatájává fajulni nem engedi.

De vajjon el lehetett-e képzelni azt, hogy a mi parlamentünk többségét és kisebbségét maga a puszta találkozás, ha ez a törvényhozás csarnokában történik egyszerre képessé teszi akkora tárgyilagosságra?

Bizonyára voltak hazafiak, a kik ezt elképzelték és az események fejlését ilyennek várták: a valóság azonban, fájdalom, egy csöppet sem igazolta föltevéseiket és várakozásukat. A mint az ellenfelek megtalálták egymást, nem megenyhült, hanem inkább vérbe fordult a tekintetük. Nem mint alkotó és biráló, hanem mint vádló és mint megtámadott állottak egymással szemben. Az ellenzék a korrupczió vádjának tűzbombáit dobálta a kormányra, minden fegyverrel azon harczolván, hogy erkölcsileg megbélyegezze és lehetetlenné tegye. Viszony a könyörtelen támadás elhárítására a többség is egyszeriben a könyörtelen fegyverekehez nyult, a melyeket az új házszabály és tanácskozási rend megóvásának új készsége adott a kezébe. A parlamenti őrség ismét bevonult a terembe és a mentelmi bizottság megtorló munkája, a heveskedők és ellenszegülők birságolása és kizárása újból megkezdődött.

Mi lesz ennek a folytatása? Egy dolog nagyon valószinünek látszik. És ez az, hogy a mi hasonló előzmények után egyszer már elkövetkezett, vagyis az ellenzéknek végleges elmaradása a parlamentből, még egyszer nem fog megtörténni.

A parlamenti az ellenzék bevonulásával ismét teljessé lett és a megszigorított házszabályok gondoskodtak róla, hogy ezt a teljessé lett parlamentet több tartós időre meddővé és munkaképtelenné tenni nem lehet. Csaták dúlhatnak, viharok támadhatnak, de a parlamentnek dolgozni kell, mert megvannak a kemény eszközei arra, hogy magát munkaképessé tehesse. Ezen most már változtatni alig lehet.

De teljes lehetetlenség az is, hogy magát a kisebbség a munkából kivonhassa, egyszerűen azért, mert olyan fontos és életbevágó javaslatok kerülnek döntésre, a melyek mellett némán és közömbösen el nem mehet az, a kin a nemzet jogot adott, hogy hozzájuk szólhasson. Az ellenzék a maga jövőjéről mondana le, ha biráló, hibáztató és javító kötelességének teljesítését e javaslatok elintézésében elmulasztaná. Ezt nem teheti és nem is teszi. Az események ereje hajtja, hogy ellenzéki hivatását azon a területen teljesítse, a mely e hivatás gyakorlására illetékes: a törvényalkotás munkájában. És a mint e munkához elérkezett, már elérkezett az is, a mit a nemzet esengve vár: a parlamenti helyzet gyógyulása.