Diderotnak, mint filozófusnak nincs kialakult rendszere, csak kedvencz gondolatai vannak, melyekre műveiben többször visszatér. Ugy mint Rousseaut, is sokat foglalkoztatta a czivilizáczió értékének kérdése, - erősen is hatottak egymás gondolkozására, - s csak úgy mint ő, Diderot is károsnak ítéli a czivilizáczió hatását s a természethez való visszatérést hirdeti.

Hivatkozik a földkerekség valamennyi országának példájára s azt állítja, hogy az emberiség valamennyiben egy csapat gazember zsarnokoskodó igényeit volt kénytelen századról - századra eltűrni. Rousseau is, Diderot is meg voltak győződve arról, hogy a társadalmi és vallásrend, a közerkölcs, csupán egyesek találmánya, melyet, gonoszul a maguk érdekéből és a többiek kárára találtak ki s ezért volt a természethez való visszatérés mindkettejüknek forrón óhajtott és keresztül vihetőnek vélt szíve-vágya.

Diderot nem mint novellista (e fajta művei közül a Neueu de Rameau és La religieuse a legismertebbek) sem mint színműíró nem emelkedett e műfajok magaslataira. Az író legszükségesebb két tulajdonsága, a személyeket alkotó képesség és a psychologia jóformán teljesen hiányoztak belőle.

Ezzel szemben megvolt az a jó tulajdonsága, hogy kitűnően tudott beszélni bármely tárgyról s szinte beszélni hallja az ember írásműveiben is. Volt is mondanivalója elég, alig lehet olyan tárgyat találni, melyre nézve eredeti gondolatai nem volnának. Így is nagy hatást tehet egy író írásával, de az alkotó képzelőtehetséget a gondolatbőség, szellemesség és temperamentum nem pótolhatja. Diderot pedig már csak azért sem tud személyiséget alakítani, mert mindig önmagát adja.

Legkárosabb hatása ennek a színműnél mutatkozik, mely képzelhetetlen, ha nem kerülnek benne ellentétes gondolatok szembe egymással. A magával sakkozó emberrel azonos abszurdum ez. Diderot a színműnek erkölcsjavító hatást tulajdonít, a mi helyes is lehet, ha az ellentétes és egymással összemért gondolatokból ezt a tanulságot tudja leszűretni a nézővel a szerző.

Diderotnál azonban az egész színdarab czivil prédíkáczió benyomását teszi, melyben valamennyi szereplő részt vesz és egymáson túlliczitál. Legkülönösebb a dologban az, hogy Diderotnak igen életrevaló gondolatai voltak a színház körül s a színpaddal vonatkozásban álló, ma már nagyon is széles mezőkre kiterjedő tudományoknak épen Diderot, az ilyen lehetetlen, és pedig épen színpadiatlan voltuknál fogva lehetetlen darabok szerzője a megalapítója.

Őt általában tehetsége leginkább a kritika felé utalta. Azok közé tartozott, a kik gondolataik zsilipjét csak akkor tudják megnyitni, ha van valami konkrét kiinduló pontjuk. A kritikának oly alakja azonban a Diderot kritikája, mely neki megbocsátható, de nem nevezhető a kritika követendő példaképének.

 

Ő neki ugyanis a kritikai forma csak kiinduló pontnak kell, ha a fonalat megtalálta, nem is törődik már azzal, a mi tulajdonkénen a tollat kezébe adta, s így aztán kritikai czikkeiben mindenről van szó, csak épen arról nem. a miről írnia kellett volna.

Tanulságosak e tekintetben Szalon-kritikái, melyeket, ha osztályozni akarnánk, mégis csak inkább az irodalmi, mint képzőművészeti kritikák közé kellene soroznunk, mert Diderot irodalmi kritikákat ír a képkiállításokról. Diderot bőbeszédűsége határtalan s ezt a hibát mégis csak a kritika tűri el leginkább, jobban mindenesetre, mint a novella vagy a színház.

Diderot az első a franczia irodalomban, kinek színi és művészeti kritikái értéküket és olvasottságukat aktualitásuk idején túl is meg tudták őrizni. Mondottuk már, hogy energiájának java részét Diderot az Encziklopédia írására, szerkesztésére és számos kötetei megjelentetésére fordította. Ez a munka pedig 1751-től 1780-ig tartott, vagyis lefoglalta Diderot idejének nagy részét férfikora kezdetétől csaknem élete végéig.

Maga az eszme talán nem tőle, hanem D'Alemberttől való, de a megvalósítás körüli érdemek első sorban őt illetik. Neki sikerült a közélet összes gondolkodó jeleseinek részvételét biztosítani e mű számára, mely az összes tudományok tükre akart lenni.

Ha végig tekintünk azoknak a névsorán kiknek az Encziklopédia írásában legnagyobb részük van, csodálkozással láthatjuk, mekkora volt ebben az időben azoknak a nagy szellemeknek a száma, kik valahol középen álltak egyrészt a tudós és a szépíró, másrészt a filozófus és publiczista között.

Az Encziklopédia nagy sikere talán épen az egész Encyclopédie-kör ezen széles látókörének tulajdonítható első sorban. Rousseauról és Voltaireről nem is szólva, kiknek működése ismeretes, ide tartoztak Montesquieu, kinek jogászi, D'Alembert, kinek matliematikusi, Buffon, kinek természettudósi nagy képességei ma már csak csekély alkotó részeknek látszanak e ritka szellemek korszakokra terjedő hatású munkásságában.

De a nagy névsor nem teljes még. Condillac, D'Holbach, Helvétius, Raynal és többek nevei, ha máshol nem is, tudományuk történetében kétségtelenül megőrizték hírüket mai napig. Az azonban, ki az egész társaságot összetartotta, a nagyobb ellentéteket, nehogy egy mű keretében bántóan hassanak, elsimította, a ki gondoskodott jó összeköttetésekről, az Diderot volt.


Pedig nem egyszer reménytelennek látszott a 30 esztendő alatt e nagyszabású vállalkozás során. Az első két kötet megjelenése után másfél évig teljesen szünetelt a munka, 1751-ben a képviselőház ismét lehetetlenné tette egy időre a folytatását s ekkor már D'Alembert meglehetősen el volt kedvetlenedve.

Nyolcz évi erőlködésébe került Diderotnak a hivatalos ellenállás legyőzése, de ezen idő alatt meg tudta nyerni Mme de Pompadour, Richelieu, Choiseul és Turgot jóakaratát, 1772-ben megjelent az utolsó kötet, 1780-ben elkészültek a pótkötetek is. Az ész diadalát volt hivatva hirdetni a nagy mű, melyben egymás mellett foglaltak helyet deisták és atheisták, radikálisok ás mérsékeltek, communisták és individualisták czikkei.

Ha e túltömött és hasznos pályafutás mérlegét akarjuk megállapítani, azt találjuk, hogy Diderot-t temperamentuma, szervező tehetsége és írói képességei körülbelül egyenlő arányban segítettek az elért eredményekhez. Az eredmény pedig kettős, az egyik tudatos, a másik öntudatlan.

A tudatos eredmény politikai következéseiben igen fontos, de ma már teljesen elavult encyclopédia, az öntudatlan pedig egy ma is még gyönyörűen virágzó kritikai irodalom megteremtése, melynek kétségkívül Diderot volt egyik első, működésével új irányokat megjelölő munkása.

König György.