A halál a báb színházban

1913 | Március

Vasárnap délután, süt a nap…. gyere, kedves olvasó, menjünk ki a vurstlira. Nézd, az Andrássy-út teli van boldog szegényekkel, a kik mennek kifelé a ligetbe, egy tarka és kopott, furcsa nagy folyó megy a városból a ligetbe, ez a folyó itt az Andrássy-úton a mellékutczák patakjaiból gyűlt meg, bérházak forrásaiból, kis erekből, kanális-kiöntésből... a tél próbált nép felmosolyog, örül, az eget nézi, nagyokat slukkerczik az első meleg vasárnapból, tavasz van, az élet szép, akármilyen csúnya.

Az ember-folyóban, mint testvérhullámok mennek egymás karján férfiak meg nők, oh istenem, hogy összehozod a párokat! Hogy csinálod ezt, te égi közvetítő, hogy mindenki megleli a párját ezen a nagy világon?

És hogy hanyagoltál el csak engemet magamat, hogy én itt megint magamba megyek a nép után a liget felé, nézegetem az embereket és irigyelem a legutolsó bakát is, a kinek egy csillagja sincs a gallérján, a karjára fonódott leányért.

Mért eregeti olyan vígan a baka a szájából hetykén felugró magyar czigarettából a füstöt mintha öröme füstnótáját fújná a melléből és miért pittyed úgy le az én ajkamról az egyiptomi czigaretta?

Miért nem ülök én most a nékem való hölgygyel a Ritz-hotelben az ötórai teánál, vagy a Gerbeaudben a kávénál, vagy otthon a nyitott ablak előtt, kezemben egy franczia költő könyvével, a melyből olvadt hangon olvasnék néki, a távolba könyökölődnek?

A baka boldog, én meg gondolkozom, oh istenem, ez a te munkád. Kiértünk a vurstlira, felzendül a czifra világ előttünk, ringlispil, lövölde, plasztikon, Magyarok Bejövetele, Barokaldi, háromszáz-negyvenfontos leány bódéja, a beszélő fej, a tetovált démon, a kígyóevő ketrecze, mozi, pofozógép, rugógép, bádogfotográfus, barlangvasút, szörnyetegek pavillonja és minden furcsa, pokoli tréfaság és lezüllött tündérség a sarlatán kikiáltók rekedt bolondságaival, a hajóhinták harangozásával, a czirkusz trombitálásával, a lovarda kurjongatásával, a lövölde ropogósával, a plasztikon sípládájával, a tetovált hölgy lázító csöngetésével, a ringlispíl elbukott orgonájával, a melynek keringője oly nevetséges, oly kísérteties, oly szívfájdító ,,. és az egész vurstli a kék ég alatt, a végtelen ég alatt, a melyen fodor bárányfelhők legelnek és angyalfelhők vigyáznak rájok.

Végigmegyek a vurstlinak utczáján, jegyet váltok a Hintz-féle bábszínházba, mert szeretem a művészetet. Első helyre váltok jegyet, húsz fillér, nem sokallom, mert előkelő ember vagyok.

A bábszínház, a melynek régi látogatója vagyok, nem fest olyan andalítóan itt a pesti vurstlin, mint a Guignol bódéi Párisban, a fák közt a Champs-Elysée-n meg a Luxemburg-kert tisztásán, ez itt zárt színház, bizony szegényes is, sötét kis hely, kényelmetlen, szűk padsorokkal, dehát itt is bolondos bábokat ránczigálnak a magos kis színpadon és azt a játékot nagyon szeretem.

Teli van a bábszínház gyerekekkel, az úgynevezett alacsonyabb osztályok gyerekeivel, apák-anyák ülnek itt-ott a gyerekek mellett az alacsony padon, hátul az állóhelyen cselédek, suhanczok, mesenger-boyok tartózkodnak.

A közönség feszülten figyel. Mi történik a színpadon? A színpad közepén egy pappendekli-fal, rá van írva;Panoráma. Két nagy lyuk a falon. A színpad bal sarkában egy másik pappendekli-fal, csárda. A csárda tetején egy kis piszkos magyar zászló. Egy zöldbe-pirosba öltöztetett bábú tempózik a panoráma körül, kidugdossa a fejét a két, lyukon, dörgő hangon beszél magában, a közönség mulat.

A Csárdából előjön a panorámás, egy turbános bába, ráordít ugyanazon a hangon a másikra! Ficzkó, te betörted a panorámám üvegét. Ezért meglakolsz. Lebukik. Egy nagy botot emel fel, azzal neki Ficzkónak. Ficzkó se rest lecsúszik, már egy nagy furkósbotot ölel ő is, ütik egymás fejét irgalmatlanul.

A gyerekek, meg a karzat nagyszerűen mulatnak, a verekedés sokáig tart, az egymás fejére mért ütések adják a drámai cselekményt. A cselekmény sokáig tart, a gyerekek helyeslik a cselekményt, bíztatják Ficzkót, szidják a panorámás törököt, a kik mindaketten rettenetes ütéseket kapnak, de bírják, mert fából van a fejük.

Végre Ficzkó elejti a botot, a panorámás meg iszonyú bosszút áll rajta, agyba-főbe veri és mikor Ficzkó a színpad szélére rogyik, a panorámás jól megmángorolja a nyakát a bottal.

Ficzkó elmenekül, de visszakiált: Küldöm a Vitéz László barátomat, az majd bosszút áll értem. A közönség ujjong, a panorámás visszaszalad a csárdába inni, a panoráma eltűnik, helyébe egy nagy ládát tolnak fel; Jön Vitéz. László, a kinek hódító megjelenését tapsvihar fogadja.

- Hol vagy te gyáva panorámás? Megint bebújtál előlem a csárdába? Gyere ki ha mersz, majd én mindjárt elhúzom neked a nótádat.
- Veled nem állok szóba, egy ilyen nagy kapczabetyárral nem is állok szóba, te gazember Vitéz László! - hallik a csárdából a panorámás hangja.
- Nem állsz szóba? Majd akkor kihúzlak a csárdából tégedet, te gyáva panorámás, hogy merted te bántani Ficzkót, az én barátomat?

Vitéz László előhozza a csárda mögül a panorámást, a vita megszűnik, jön a cselekmény. A panorámás a furkósbottal nekimegy Vitéz Lászlónak, ütni akarja a fejét, de Vitéz László a fejét jobbra-balra kapkodja, a furkósbot mindig csak a színpad szélére sújt le. A nézők boldogok.

Vitéz László megunja a dolgot, kikapja a botot a panorámás kezéből, s agyba-főbe veri vele. Valami két perczig kopog a bot a panorámás fején, végre leejti a fejét, nem mozdul többet Vitéz László agyonverte a panorámást. Vitéz László felnyalábolja a panorámás hulláját, felemeli az odakészített láda födelét, belehajítja a ládába.

- Most megöltelek te bitang panorámás, máskor nem fogod bántani a barátomat, a Ficzkót. Tapsoljatok gyerekek!

Vitéz László egymáshoz nyomkodja a két kezét, a közönség vele tapsol és éljenzi Vitéz Lászlót. A legzajosabb ünneplés közben egyszer csak felemelődik a láda teteje, kibúvik belőle a Halál. Fehér lepedőbe van öltöztetve, a feje vigyorgó fehér koponya, a nyakára fekete kravátlit kötöttek.

Halál: Mit tettél Vitéz László?
Vitéz László: Mit ettem? Szafaládét ettem.
Halál: Ne viczczelj velem, Vitéz László, én vagyok a Halál.
Vitéz László: Semmi közöm hozzá! Eredj haza!
Halál: Te gyilkoltál és most te is meg fogsz halni!
Vitéz László: Most mingyárt? Én még ráérek.
Halál: Most mindjárt meghalsz. Gyere velem, a temetőbe.
Vitéz László: Lepedőbe?
Halál: Nem lepedőbe, temetőbe!
Vitéz László: Mindjárt megyek, előbb menjen sétálni.
Halál: Meghalsz, meghalsz, meghalsz!
Vitéz Lászó : Ne mondja, mert majd elhiszem.
Halál: Ne feleselj, ütött az utolsó órád!
Vitéz László: Épen máma vittem a zálogba!

Vitéz László minden szavát harsogó kaczagás kíséri. Egy pillanatra széjjelnézek a félhomályban. Hogy néznek a gyerekek a Halálra? Mindnek csillog a szeme, mint a csillagok az égen, szájuk nyitva az élvezettől s a kaczagástól.

A Halál ki akar jönni a ládából, Vitéz László a bottal ráhúz a vigyorgóra mázolt halálfejre. A Halál lebukik, megint visszaemeli a fejét, Vitéz László megint odasóz egyet, ez így megyen huszonötször. Azután odamegy a ládához és rácsapja a fedelet.

- Most eltemettem a Halált megyek a csárdába mulatni - mondja rekedt diadallal. El is indul, de a láda teteje felcsapódik, megint ott a Halál.
- Gyere Vitéz László, mondja, elviszlek a föld alá !
- Ejnye, szemtelen Halál, megint kitoltad a pofádat? - kiáltja Vitéz László mérgesen, megint nekimegy a furkósbottal, a Halálnak, kopog a fején, a Halál megint lebukik. Vitéz László megint el akar menni, a csárdába, a Halál megint felemeli a láda fedelét. Ez ötször-hatszor megismétlődik, végre Vitéz László jól lecsapja a láda tetejét és ráül. A Halál lenn jajgat a ládában, nem bír feljönni.
- Tapsoljatok gyerekek! - mondja Vitéz László, összenyomkodja a karjait, a közönség lelkesen tapsol vele. A függöny legördül.
- Előadásunk véget ért, - dörgi Vitéz Lászlónak, a Halálnak, a panorámásnak meg Ficzkónak közös hangja a függöny mögül, tessék eltávozni, kérjük a nagyérdemű pártfogást a jövőben.

Szép Ernő