A magyar biedermeier művészeti kiállítás az Ernst- Múzeumban

1913 | Május

A múlt század első felének és közepének meglehetősen feldolgozatlan magyar művészettörténetéhez érdekes adatokat szolgáltat ez a kiállítás, melynek a többi között remélhetőleg az a haszna is meglesz, hogy nagyon sok, ma még rejtve lappangó képet fog kicsalni, melyet e kiállítás után más szemmel fog nézni gazdája.

Hiszen alig-alig van a három-négy jobbmódú generáczióra visszatekinthető magyar családok között olyan, melynek ne volnának a XIX. század elejéről származó családi arczképei, vagy szentimentális helyzetekben epedő alakokkal benépesített zsánerképei, melyekről tulajdonosai legtöbbnyire már nem tudják, hogy ki is festette őket.

Bőségesen akadnak magántulajdonban e kor klasszikus emlékein nevelődött regényes tájképei is, melyekkel még kevesebbet törődtek mai napig, mint a figurális ábrázolásokkal, mert a mi festészetünk megújhodásának korában nem valami nagy becsben állottak ezek a polgárias kisszerűséget hirdető dolgok, melyekben alig láttak egyebet, mint a régi nagystílű festészetnek elpolgáriasodását, iparrá válását.

Ma már sok tekintetben másként ítélünk a Biedermeier-művészet felett, mely végső eredményében nem volt egyéb, mint a minden téren előtérbe nyomuló polgári társadalomnak első nagy befolyása az újabbkori művészetre.

Kissé kaczérkodó kecsesség, mely a portraitken a kései barokkor ünnepélyes helyre kiállását és erőltetett mozgásait kellemesen váltotta fel, erősen érzelgős arczkifejezések a női arczokon, melyeken szentimentális románok visszaemlékezései suhannak át; a férfiakén: a derékpolgár mindennemű önérzetessége, fontoskodása az idősebbeken: a kiöltözködni szerető és a lányokkal együtt epedő gavalléré a fiatalabbikén, néhol egy kis magábamélyedés fitogtatása, mely inkább csak divatot árul el, mint gondolatokat rejt, érzelgős kutyácskák, siránkozó fák, hegyekről visszatekintő és sírhalmokon epedő vándorok, valami lappangó, de a polgári erkölcs bilincseivel egyensúlyban tartott érzékiséggel megfestve, ez e kor festészetének legkedveltebb világa.

Mindez nagyon sok gonddal, pontosan, simán, egyforma szeretettel van kidolgozva és a művészet eddigi kifejezésmódjainak teljes tiszteletbentartásával, de új és meglepő, erős és felpezsdülő művészetről tanúskodó kifejezési módok legalább nálunk nem akadnak igen benne. A thémák magukbazárkozó kisszerűségének megfelel a festésnek gondos technikája is. Nem véletlenszerűség az sem, hogy az aquarell-festés, a miniatűrszerű ábrázolásmód e korban újra virágját éli.

Az Ernst muzeum kiállításán az egyik legtanulságosabb megfigyelésre két kis kép ad alkalmat. Mindkettő olajjal van festve, de ezt csak közvetlen közelből láthatni meg, mert festőjük, Canzi Ágoston, az olajjal is úgy festett, hogy gouacheképnek lássék. Ez a mindenáron keresett, nyájaskodó simaság meglehetősen szűkre szabta a kor művészetének regiszterét, melynek polgárias idillikussága mai nap szerfelett sok megértőre és bámulóra talál.

Bármennyire gyönyörködjünk is azonban ezeken a bájos dolgokon, aligha fogjuk osztani azt a felfogást, hogy e kiállítás után egészen másként és sokkal többre kell értékelnünk festészetünk e korszakát. Barabás, Libay és Borsos a maguk teljes jelentősegében felfogott, megértett és méltányolt festőink voltak eddig is. Brockyt pedig egyáltalában nem lehet a magyar Biedermeier-festők közé számítani itt látott képei után sem.

A kiállítás jelentősége kutatásrabuzdító hatása mellett abban rejlik, hogy egy pár olyan művészembernek munkásságára hívja fel figyelmünket, kiknek eddig inkább csak jegyzetekben vagy rövid megemlékezésekben bujkáló neve, mint alkotásai voltak ismeretesek. Ezek közül, az időrendet követve, az idegenből hozzánk szakadt, de megélhetésével hozzánk fűződő és idomuló Canzi Ágost miniatűrszerű képeit említhetjük fel elsősorban. Egy pár szép arczképpel van képviselve Sterio Károly, ki inkább mint zsánerképfestő volt mostanáig ismeretes.

E kor művészetének történetében jelentős helyet fog elfoglalni Györgyi Alajos (1821-1863) és Weber Henrik (1818-1866). Györgyi a lágyabb, nőiesebb, tetszetősebb festő, egyszóval a Biedemeieresebb. Weber az erősebb, a mélyebblátású, szabadabb ábrázolású. Mindkettő arczképfestőként jeleskedik. Györgyinél a tetszetős, kompoziczióvá fejlődő beállítás kap meg, Webernél az ábrázolt jellemének visszatükröztetése. Különösen önarczképén emelkedik ki a kor eláltalánosító, édeskés ábrázolásmódjából, még pedig annyira, hogy a korabeli arczképeknek legtöbbjét, sőt még Barabás nem egy képét is feléri.

Ezenkívül jócskán vannak a kiállításon kevésbbé jelentékeny festők művei is. Mindegyik munkásságán megérzik a korszerű hangulat, de legtöbbjükön nem valami jelentős művészettel egybekötve, sőt akad elég iparosmunka is közöttük.

Farkas Zoltán.