A kedves, kissé tótos magyarsággal beszélő plébános a harmadik pohár bikszádi víz után, - mert az orvos erre a hétre eltiltotta a bortól, - mégis csak lehörpint egy pohárka bort is, a mikor azt hiszi, hogy senki se látja.

- Egészségére! - súgom oda titokban.
- Kutya szeme van az úrnak! - feleli, majd felkel s az öreg szekrényhez megy, kutatgat, keresgél benne, majd előkerít egy régi könyvet s elém teszi. Ujjával rábök egy bejegyzésre:
Liber Mortuorum Aug. 6. R Antonius Tornay Parochus Hadikfalvensis 65 annorum Inflammatio Pulmonum.

- Tudja-e, mi ez? - kérdi s vidám szemmel a szemembe néz, mint a ki valami tréfás történetet rejteget.
- Tudom. Tornay Antal néhai plébános elhalálozásának bejegyzése.
- Téved az úr. Ez a pár sor azt meséli, hogy mulat a mi népünk. Fiatal tacskó voltam még akkor, - ma túl vagyok a hetvenen, - de ezt a temetést soha se felejtem el. Szép temetés volt, zászlóval, énekkel összejött az egész község, igaz szívvel gyászoltunk és szomorkodtunk, mert derék pap, jó pap volt.

Zúgott á harang, szállott a tömjén. Elföldeltük a templom kertjében. Hány lépésnyire volt attól a paplak. Oda mentünk vissza szomorkodni. A rezesbanda fújta a gyászosnál-gyászosabb nótákat s mi szétnéztünk az özvegységre jutott házban. Valaki lenézett a pinczébe is, mert Tornay Antalnak volt egypár hordó jó bora. Nem úgy mint ma... Egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy boros pohár van a kezünkben.

A banda is kevesebb szomorúsággal, kissé tempósabban húzta, azután felkerült az udvarra még egy hordó, valaki a távol hazáról kezdett énekelni, de már arra kellett inni, aztán nem lehetett soká egy helyben ülni, vagy állni, hát össze-összeütögettük a bokánkat, a banda meg frissebb lett, - mit mondjak öcsém-uramnak, azóta mondás a faluban:

- Soha többé úgy nem mulatunk, mint a plébános temetésén! Ez a mesém arról, hogy titokban ki hörpintettem egy pohárka bort.

Ebéd után Kubassek János, a plébános úr, előkereste a legrégibb feljegyzést, mely a csángók bukovinai betelepüléséről szól. Mártonfy, Hadikfalva első plébánosa, a ki még az első telepesekkel jött ki, vetette papírra lúdtollal 1790 körül. A papiros tépett, foszlott, szakadozott, az írás nagyrészt olvashatatlan, csak az elejét lehet kibetűzni. Soha, sehol közölve még nem volt, ezért kétszeresen érdekes: