Két irigyelt ember van most Budapest építőművészei között: Tőry Emil műegyetemi tanár és Pogány Móricz, a kik közös tervük alapján megbizatást kaptak a közoktatásügyi minisztertől az új Nemzeti Színház felépítésére. Valóban irigylendő, nagyszabású feladat ez. Nehézségei csak még jobban izgathatják a művészi fantáziát, a technikai tudást s ha sikerült mindezeket legyőzni, egy sok nemzedéknek szóló monumentális épület hirdeti az építők nevét.

Úgyszólván egész építész-generáczió készült erre a feladatra. Évtizedek óta napirenden van a kérdés, de még nyolcz-tíz évvel ezelőtt is az volt az általánosan elterjedt nézet és a hivatalos körök véleménye is, hogy a magyar építészet sem tehetségre, sem tudásra nem érett még meg erre a feladatra. Az operaház –úgy mondották– csak kivétel. S az operáról nem is egyszer hangzott el rosszalló kritika, a míg átalakítására nem került sor s a mig végkép ki nem derült, hogy jobb, nemesebb és artisztikusabb színháza kevés van a kontinensnek.

A most végkép eldöntött Nemzeti Színház-pályázatnak nem mellékes eredménye az a tanulság, hogy nem is egy: több olyan művészünk van, a kik ilyen ritka és kivételes nehézségekkel teli feladatnál komolyan szóba jöhetnek; s a döntés nem azért húzódott soká, mintha ki nem elégítő lett volna a termés; hanem, mert a választás volt nehéz.

Az építéssel egy emlék tűnik el, s egy új monumentum támad helyette. Az eltűnő régi Nemzeti Színház épülete nem valami kiválóan művészi értékű terméke ugyan annak a kornak, a melyben készült, de egyszerűségében becsületes, jó ízlésű munka, a melyhez tradícziók fűződnek s a melyet mindenki szívesen látott a maga helyén. Valami monumentális, vagy csak értékes anyagú azonban sohasem volt, az idők eljártak fölötte; folytonos foltozgatás után néhány évvel ezelőtt már kielégítően tűzbiztos átalakítása is lehetetlenné vált s a lebontásra csakugyan megérett.

Hogy mi jön a helyébe, azt érthető nagy érdeklődéssel várja az egész ország publikuma, a mely most már nem csak kifogástalan kényelmes és tűzbiztos színházat óhajt, hanem monumentális és maradandó becsű épületet is. A tervező művészeknek az volt az intencziójuk, hogy ezt a kívánságot kielégítsék. A ki látta a legutolsó pályázat után kiállított terveket s olvasta a külföldi szakértőkkel megerősített bíráló bizottságnak róluk mondott véleményét, annak nem lehet kétsége az iránt, hogy meg is fogják valósítani ezt az intencziót.

A színház külső formáját két pályázaton most már körülbelül megérlelték. A Nemzeti Színház czéljainak megfelelően mintegy a komoly drámai muzsa otthona volna ez. Múzeum-körúti főhomlokzatán nagy arányú oszlopsor, a mely az egész architekturának valami antik ízt ád, a nélkül, hogy a letünt korok formakincsét kopizálná le. Építőik önálló irányának megfelelően nem dekoratív részletek, hanem a tömegek elosztása adja meg a tulajdonképeni díszt s a sima, de elsőrangú anyagból, márványból és kőből elgondolt falakat csak helyenként élénkítik tartózkodó, díszítő motívumok.

E komoly külső után az interiőrt úgy képzelik el, hogy bizonyos tartózkodásnak kell itt is megnyilvánulnia, de viszont a páholysorok elhelyezése, a franczia és német színház építő gyakorlatra emlékeztető vonalvezetés már maga megköveteli az élénkebb dekoratív hatásokat s mód is van ezek teljes érvényesítésére itt, a hol tulajdonképen mindig díszes és ünneplő közönség kap otthont.