Jellemző, hogy mikor a Nemzeti Színház ujdonságáról szólunk, akkor is első sorban a rendező munkáját kell kiemelnünk. Ivánfi Jenő az ősz óta, mióta a színész-rendezők jöttek ismét divatba a Nemzeti Színházban, már több darab rendezésével tűnt ki, Leconte de Lille Erinniszei-nek előadásával azonban minden eddiginél különb dolgot művelt.

Kitűnően tudta a rendezésben, a díszletekben, a világítási effektusokban, a csoportok elhelyezésében éreztetni a darab tőlünk távoleső, szemünkben - hogy ugy mondjuk - meseszerű mivoltát, azt, hogy itt a valóságnak nem mai reális értelemben vett, hanem erősen átvitt értelmű ábrázolásáról van szó.

Igaz, a művész-gárda is nagy segítségére volt az egész darab levegőjének megteremtésében: Jászai Mari, Márkus Emília nagyszerűen értenek a klasszikai pózokhoz, a nagystílű deklamáczióhoz s mellékes szereplők is, mint Rajnay és Barthos pompásan beszéltek. Beregi Oszkár pedig, itt sem tudott ugyan szabadulni némely modorosságától, de hangjának melegsége, árnyalatokban gazdag szépsége és dikcziójának szenvedélye magával ragadott.

A darab különben sulyos és ragyogó költői mű: Aisohylos tragikai komor szenvedélyének érdekes transzponálása egy modern francia pesszimizmusába és retorikájába. Hatalmas erejű versei lenyűgöző erővel, mint a vízesés zuhognak a hallgató fülébe, de azért mégis nem egyszer visszakívánkoztunk belőlük az eredeti görög elemi, klassziczizáló mesterkedéstől még el nem halványodott erejéhez.

A hangsuly Leconte de Lisle drámájában teljesen a beszéden, a versek retorikailag hömpölygő áradásán van, a melynek erejét sokszor éreztük Ivánfi Jenő fordításán, de – s ez már a franczia költő hibája - éreztük néha a mesterséges, magára szuggerált indulatok hideg leheletét is.

Az Orestes-tragedia sötét tragikuma a maga eredeti világfelfogásából kilendítve is hatásos marad, mint minden, a mi az emberi lélek ősi, elemi, ösztönszerű indulataihoz megy vissza és megrázó cselekedeteket megrázó módon vetit elénk.

Két oly előadásról szól ez a beszámolónk melyek fényes bizonyítékai annak a nagy és gazdag lehetőségeket rejtő fejlődésnek, melybe színházi életünk jutott.

Schöpflin Aladár.