A siker titka: Blaháné!

1913 | Január

Ma már az unokák gyönyörködnek művészetében s Blaha Lujza még mindig a frissesség a hervadatlanság legbuzgóbb forrása. Már megjelenése is ünnep a színpadon, a közönség ünnepélyesebben, valami kedvesen emelt hangulatban gyülekezik. Az idei saisson legszebb és legünnepélyesebb premier-közönsége most gyűlt össze a Nemzeti Színházban, mikor Blaha Lujzát várta új szerepében, Pásztor Árpád darabjában.

A hogy a színpadra lépett, egyszerre meleg, ünnepelni kész hangulat ömlött el a nézőtéren, a szeretetnek, a kedvességnek a vágya áradt el mindenütt s a szerep mintha kissé megcserélődött volna: a publikum vágyott tetszeni Blahánénak. Színpad és nézőtér versenyre kelnek a közös kívánságban, hogy egymásnak gyönyörűségére legyenek és a vége a dolognak az, hogy az este egy folytonos meleg, szeretettel és gyöngédséggel teli hangulatban olvadt fel.

Csupa báj és megindító asszonyiság Blaháné most is, sőt asszonyisága az időtől olyan nemes és finom, bágyadt zamatot kapott, a mely a nagyon nemes borok ízének legdrágább sajátságára emlékeztet. Jóság, okosság és derültség - együtt a legritkább három tulajdonság - egyesül benne s ez árad el az egész színpadon, mikor ő oda belép. Beszédének fölényessége, nyílt, természetes esengése, dalának szívekbe lopózó hangja elől a ki akar, sem tud menekülni.

Pásztor Árpád kitűnő ujságíró, jól tudja a módját, hogy mikép lépjen kontaktusba közönségével. Már maga az is, hogy Blahánét hozta a színpadra, biztosította A lányom czimű vígjátéknak fele sikerét. A másik felét aztán azzal szerezte, hogy olyan szerepet irt neki, a melyben a művésznő ép azokkal a tulajdonságaival vesz részt, a melyek minden néző szíve szerint a legkedvesebbek. Maga a környezet a negyvennyolcz előtti magyar kisvárosi polgári levegő, benne Blahánéval kedves mindenkinek.

A Biedermeyer divata még mindig erősen tartja magát. A mai közönségnek ezt a gyöngéjét már Berczik Árpád is felfedezte a Himfy dalai-ban, próbálták kihasználni mások is, és mint a hatás könnyű eszközét találta meg Pásztor is.

Ebben a kedves levegőben Blaháné mint ügyes, dolgos, ravaszul okos, asszonyi fortélylyal folyton házasságot szövő, a férfiakkal szemben mindig fölül maradó asszony szerepet a ki még most is egyszerre két férfit tud az orránál vezetni: a csökönyös, nőgyűlöletében megcsontosodott tanárt, kinek gazdasszonya és ennek barátját.

A kissé naiv, de kedves történet Blaháné kedvéért van olyannak kigondolva, a milyen, csak arra való, hogy alkalmakat adjon neki annak a szeretetreméltóságnak kimutatására, a mi lényében van. De azt meg kell adni Pásztor Árpádnak, hogy ezeket az alkalmakat ízlésesen szerezte meg. A kor levegőjét különösen az első felvonásban sok stílusérzékkel csinálta meg, alig egyszer-kétszer érezteti a szándékosságot s még egy s más a Kotzebue-féle vígjátéki technikára emlékeztető fordulat is jól beleillik a kor hangulatába.

Ha a második felvonásban kelleténél kissé jobban szétkuszálódnak is a darab szálai s szinte erőszakkal kell őket összefogni, - az első felvonás jól elgondolt és ügyesen színpadra vitt jelenetei, no meg mindenesetre első sorban Blaháné játéka megmentik a darabot. Segítenek ebben a többi szereplők: Gaál, a ki valósággal meg tudta eleveníteni a nőgyűlölő agglegény alakját, olyan komikummal, a mely emberi jellemet magyaráz és tesz elfogadhatóvá, Horváth Jenő, a ki diszkrét és jól átgondolt játékával el tudta feledtetni, hogy a másik agglegény szerepeltetésére csak ürügyeket talál a szerző, nem igazi okokat és Váradi Aranka, a ki igen bájos kis csitri lány volt, szívesen elfogadtuk Blaháné lányának. Olyan előadás volt ez, a melyben minden jónak javarészét a színészek adták. De a szerzőnek is szívesen megköszönjük, hogy elénkbe hozta Blahánét.

Pásztor Árpád másik darabjáról, a Savitri czímű verses legendáról nincs miért részletesebben beszélnünk, ,mert mire e sorok megjelennek, már nincs is műsoron. A kis darab voltaképen egy hangzatosan megírt vers az asszonyi hűség csodatevő hatalmának dicsőítésére, sok szép lírai részlettel, melyeket olvasni szívesen olvasnánk, de semmi drámai mag nincs bennük. E nélkül pedig nem él meg semmi a színpadon.

Nem tudta meggyökereztetni még az sem, hogy Márkus Emília, Jászai Mari, Ivánfi Jenő és Beregi Oszkár szavalnak benne, valamennyien igen szépen. De épen csak szavalni valót kapnak, megjátszani valót nem. Ilyenkor látszik meg, hogy más s reczitálás és más a színjátszás, az utóbbi helyett nem érhetjük be az előbbivel.