Ha olvasóink közül akármelyik előveszi zsebéből a két filléren vásárolt gyufás skatulyát s kivesz belőle egy fapálczikát, annak gombos végét végighuzzaa gyufásdoboznak erre a czélra elkészitett oldalán, vajjon gondol-e arra, hogy ezt a találmányát az emberi elmének még nagyapáink is alig ismerték, s hogy az emberiség kulturájában szereplő tüz éppen ezen a réven terjedt el, áldására az emberiségnek. Vajjon gondol-e arra, hogy e kényelmes tüzkészités ismerete előtt milyen nehéz és kemény küzdelem után jutott az ember egy kis tüzszikrához?

Pedig a tüz története párhuzamosan halad a kultura történetével, s külön nagy munkában volna érdemes megirni, hogy miként alakitotta át az embereket a tüz használata, miként szabadult föl méglelkuleg is a babona halatma alól azzal, hogy a tüzet a zsebében hordhatta. Az ősformája a tüznek az volt, hogy két száraz fát addig dörzsöltek, míg az tüzet fogott. Ennek százféle módja és fogása volt, aszerint, amint arra a tüzkészitő ember a gyorsitás miatt ügyességet sajátitott el.A kövek csiholása a tüzszikra miatt már fejlődés volt ezen a téren, hiszen a kőről lepatanó tüzszikrát tüzéhes anyaggal kellett felfogni, ehhez pedig már bizonyos iparszerüleg előállitott anyag ismerete és használata kellett, mint például tapló, fagyapot, növényi gyapot, stb.

Az emberiség története a kezdettől egészen a XIX. század közepéig csak két módját ismerte a tüznek. A első, az ősi forma, amely az örök tüz formájában szinte a babona határán állott, s a csiholt tüz, amely már fölszabaditotta az embereket a babona járma alól. Az örök tüz szent fogalom volt s üzérkedés a lelkiekkel. A pogány vallások szentélyében állott az oltár, azon lobogott a papok üzlete: a tüz, az égi, a szent, amelyből a halandó ember bizonyos érték ellenében vihetett haza a maga használatára. Ezt a tüzet a papok állandóan táplálták, s mert sohasem aludt el, örök tüznek, szent tüznek nevezték.

Mihelyt akadt azonban egy szentségetelen föltaláló, aki az acél és kovakő összecsiholásával, két fa vagy kő összedörzsölésével önmaga is tudott tüzet előállitani, megtört az örök tüz meséje és babonája, s a lelkiekkel való kufárkodók uj ötletre szorultak. Tehát az acél-, kova-, tapló-tüzszerszám kulturtényező lett, mennyivel inkább az a gyufa?

A kulturtörténelem a gyufa föltalálását 1833-ra jelzi. A németek Kammerer Frigyes ludwigsbergi kémikus nevéhez füzik ezt a találmányt, míg mi, s most már az egész világ Irinyi József magyar születésü, Bécsben tanuló egyetemi hallgató nevét jegyzi föl, mint a gyufa föltalálójáét. Tény az, hogy Bécsben 1833-ban már gyufagyárat alapitott egy Rőmer nevü osztrák ember, aki Irinyitől megvette a találmányát, s ugyanez évben jött hir Kammerer találmányáról is.

A gyufának ekkor még csak a követező kémiai formáját ismerték: Volt egy farudacska, amely kénnel volt bevonva. A végén volt egy gömb, amelynek anyaga chlórsavas kálium, cukor és egy ragsztószer volt. A meggyujáts ugy történt, hogy ezt a fapálczikát beledugták egy üvegcsébe, amelyben koncentrált kénsav volt, s itt a chlórsavas kálium meggyulladt. Ha az egész szerszám nem robbant föl, hát a gyujtófa égett. A gyakori szerencsétlenség ösztönözte Irinyi Józsefet, hogy ezt a gyujtórendszert javitsa meg. Az első irinyi-féle gyufák a koncentrált kénsavbadugás helyett a foszfor alkalmazásával és a kénnek adagolásával oldották meg a dörzsöléses gyujtót. A német neve a gyufának ezt ki is fejezi: Reibholz, Streiholz.

A magyar név már a tökéletes gyufaformát ismeri: gyufa vagy gyujtó. A kén és foszfor alkalmazása azonban a gyártásnál okozott tömérdek mérgezést, ugy hogy 1835-ben már eltiltották a kén és foszfor alkalmazását. Ez azután rávezette a kémikusokat az amorf foszfor alkalmazására, amely találmány alapján 1848-ban Lundström nevü pénzember Jönköpingben, Svédországban, egy gyufagyárat alapitott.