Ez a középut azonban nem zárta ki azt, hogy a német tengerészet általánosan használt nagy ágyuit 30.5 centiméterre, Franciaország és Angila 34.3, s az Unio meg 35.6 centiméterre ne épitse. Ezekel a romboló szerszámokal szemben természetesen a védelem is fejlődik. Egyrészt az ellenágyu, amelynek hivatása a támadó ágyut elnémitani, másrészt a hajópáncél anyaga. Évekkel ezelőtt még kovácsolt vaspáncélokat alkalmaztak; ez azonban a páncélzuzóágyuk nagy átütőképességeinek fokozása következtében igen gyengének bizonyult, s állandóan növelték a vastagságát, de itt azután határt szabott a hajóépítés technikája, s ezzel a kovácsolt vaspáncél letünt. 600 milliméternél nem lehetett tovább menni, ez azonban nem nyujtott védelmet.

A Krupp gyárban végzett kisérletek azt eredményezték, hogy a kovácsolt vasat a felületére vezetett szénmennyiséggel igen keményre sikerült edzeni. A legujabb eljárás pedig a szén helyett világitó gázat használ, s igy sikerült olyan vasanyagot előállitani, amely a nagy vastagságot fölöslegessé tette. Természetesen, hogy minden állam más és más eljárással erősíti a páncél anyagát, hogy minél vékonyabbra vehesse, s mindegyik állam bizonyára meg van győződve arról, hogy az ő páncéllemeze jobb, mint a másiké. A lövési próbák egyébként arról győzték meg az egyes államokat, hogy a Krupp-féle gyártmány tényleg jó.

A legjobbtól bizonyára ez is messze van még hiszen maguk a németek is ujabb és ujabb kisérleteket tesznek, legujabban a nikkelacéllal, amelyet ezidőszerint csak a drága mivolta akadályoz a teljes elterjedésben. A nikkelacél nagy előnye a szenelt-kovácsolt vas fölött a hihetetlen mértékű szívósság, amit a lövési próbák igazolnak. Az átütés mellett sem repedések, sem szakadások nincsenek, míg az ugyanolyan körülmények között lövésnek kitett kovácsolt vas a lövési helyek között is szétrombolódik. A támadó fegyver az ágyu és a védelmiszer az oldalpáncél, ez az a két nagyfontosságu eleme a haditengerészetnek, amely ugyszólván évről évre változik, s hogy hova fejlődik, azt senkisem tudhatja. Ami talán föltünik olvasóinknak, tény ez, hogy itt nincs hadititok.

Mihely valamely állam ujitást csinál fegyverzetében, nyomban megcsinálja ugyanazt a másik. Hogyan szerzik meg, nem tudni. De az bizonyos, hogy egyik állam sem adja át hivatalos uton a másiknak. Megszerzik. Hát hogy is lehetne az titok, amelyet nem egy ember őriz, hét lakat alatt páncélszekrényben, hanem maga a páncélszekrény uszik a vizen milliónyi ember szeme láttára, egy egész ország tengeri hadseregének minden tagja látja, ismeri, ezek beszélik otthon ismerőseiknek, barátaiknak, ezt hallja idegen is, aki véletlenül a szomszéd állam polgára. Ma már nem ujság, az idegenben való járás, a kulturember utazik, lát, hall, s ha olyan dolgot lát, ami meglepi és érdeki, otthon elmeséli. Nem is szólunk a rendszerré tett kémkedésről, amely annyira közös vonása minden fegyverkező államnak, a szomszédos államok a hadi ujitást, amikor a föltaláló ország azt használatba veszi.

Míg a gyártási titok is csak amolyan képzelt titok, mert azt amit egy gyárban nem egy ember végez, hanem a munkások százai látnak, titok nem lehet. Ma még erélyes üldözés tárgya a kémkedés, sulyos büntetés vár az árulóra, s mégis nap nap után olvasuk, hogy idegen állam területén kémet fogtak, árulót fedeztek föl. Ha egyet lelepleznek, tiz más dolgozik helyette s hogy milyen sikerrel, mutatja az a körülmény, hogy ma a modern államok teljesen egyformán vannak fölfegyverkezve. Egyforma a lőfegyver, ugyanaz a lőpor. Ugyanegy anyagból készül az ágyu, közös a szerkezet. Egyforma a páncél, ugyanigy gyártják. Szóval a hadititok nem is titok.