VERŐFÉNYES HANGULAT

De jó, hogy nem nézek én már a tükörbe!
Nem látom arczomon, hogy mennyi a ráncz:
A mezőn bokázva karikázok körbe.
Vígan dudorászom hogy három a táncz,
Azt képzelem egyre – megfiatalodtam,
Mióta nem látok, az időm megállt:
Mikor ősz fejekre őszi levél koppan,
Én rózsabokorban nem érzek halált.

Gyönyörű az élet, sugaras vigasság.
Mért lesik a végét félős emberek?
Hogy öregszenek már, minek óbégassák,
Ha rájuk az erdőn csípős dér pereg?
A prémes bundánál, kora didergésnél
Sokkal melegítőbb szer a képzelet:
Orvosokhoz járni okosabb ha késnél,
Piros egészségű, ki élni szeret.

A bőkezű élet mit se vesz el tőlünk,
Mi tékozoljuk el a sok jót, mit ad:
Fertős czinkostársunk, a míg félni győzünk.
Érzéki pazarság, esztelen divat.
A mohón csömörlő, kopaszon vagy hajjal,
Életét hajszolja, mint az agarat:
Az élet imádó lelke örök hajnal.
Száz éves koráig fiatal marad.

Ki földi életét drága kincsnek tartja,
Ki becsülni tudja az emberi fajt.
Annak égszín álom a lét tulsó partja,
Míg nem ér odáig, virága kihajt.
Nincs életöregség, csak édes magány van,
Ki szivében dalt visz, ha utazni ment.
A nagy kikötőbe átringatja lágyan
Hullámtalan tenger, az isteni csend.

Rudnyánszky Gyula