A keresztényüldözésnek borzalmat keltő emlékei a katakombák, ezek a földalatti üregek és folyosók, amelyek ugy huzódtak mindenfelé a föld alatt, mint a vakondokok és hangyák száz meg száz folyosóval biró lakóhelyei.

Valóban azt hihetnök, hogy az emberek ezektöl az állatoktól tanulták meg: miképen rejtőzzenek el a föld alatt az üldözőik elöl. Az első keresztényeket – mint a történelemböl tudjuk – évszázadokon át a legkegyetlenebbül üldözték a pogány rómaiak s ezer meg ezer ember szenvedett halált a hitéért. Az üldözések azonban nem állithatták meg a kereszténység terjedését, s az uj világfelfogás, melynek a felebaráti szeretet volt felirva a lobogójára, diadalmasan hóditotta magához az embereket és mennél több lett a mártirja, annál inkább növekedtek a hivei is.

Az elsö keresztények olyan módon igyekeztek megmenekülni az üldözöik elöl, hogy földalatti üregeket ástak és ezekben tartották istentiszteleteiket s itt temették el mártirjaikat és halottaikat is. Sokan még lakásuknak is az ilyen földalatti üregeket választották, hogy elkerüljék a megkinoztatást vagy a kegyetlen halált. Hiszen ezerszámra gyilkolták, vetették a vadállatok elé a rómaiak a kereszténység hiveit. Az üldözéseknek máig is megmaradt emlékei, a katakombák, a földalatti üregek és folyosók mutatják legjellemzöbben, hogy milyen szenvedésteljes lehetett az elsö keresztények élete.

Rómában valóságos földalatti város lett e katakombákból, amelyeket csodálatos kitartással és megfeszitett munkával vájhatott a sok sok ezer emberi kéz, hogy buvó- és temetkezö-helyet készithessen a kereszténység hiveinek számára. Nemcsak Rómában, hanem Nápolyban, Szirakuzában, Alexandriában és még Párisban is találtak ilyen katakombákat s ezek is nagyon érdekesek, habár épitésük módja nem olyan tökéletes, mint a rómaiaké. A borzalom szállja meg az embert, ha végig megy a katakombák folyosóin.

Ez a képünkön érdekesen szemlélteti, hogy milyenek ezek a régi temetkezöhelyek. A párisi katakombák egy részét mutatja be a kép; látjuk rajta, hogy az üregek falaiba temetett vagy a fal mellé sorjában odaállitott, ültetett, fektetett halottak csontjai mi módon maradtak meg máig is, mintegy belekövesedve a földbe. Hosszan terjednek szét a föld alatt az ilyen folyosók s rengeteg ember földi maradványait örzik.

Kik lehettek ezek az emberek? – ki tudná ezt ma már megmondani. Nevükre, életükre ráteritette a muló idő a fátyolt, amelyen nem hatolhat hát az ember szeme. Meghatottsággal nézzük a réges-régi emberek koponyáit, amelyeknek szemüregei belebámulnak a sötétségbe.

Valaha gondolatok kergették egymást ezekben a koponyákban, a szemüregeikben csillogó szem ragyogott, visszatükrözve lelkük örömét, bánatát. Vágyaik voltak, küzdöttek boldogságukért a pillanatnyi létben s most ma már azt sem tudjuk, hogy kik voltak, hogy éltek? Az emberi hiuságot gunyolják ezek a bölcs hallgatagságba merült koponyák.