Négynapos tüdőgyulladás megölte Szent István napján Takátsot s ezzel megfosztotta a magyar operát legelső énekművészétől. Az ő elsősége nem csupán hideg tiszteletre késztő nagyság, kifogástalan készség volt; Takáts mindnyájunknak lelkünkhez, szivünkhez nőtt, általánosan szeretett énekesünk volt - mert férfiasan szép hangja, zengzetes baritonja nem hatásvadászó mesterkedéssel, virtuózkodással szerezte babérait, hanem szívből jőve, művészi tudással s ízléssel azt és úgy hangsúlyozva, a mint és a hogyan igaz kifejezésül kellett.

Mindig szíven találta hallgatóit Takáts éneke, helyesebben a Wagner kifejtette értelemben: énekbeszéde elemi erővel hatott közönségére; mert a „bel canto” olvadó szépségén fölül a természetes indulatot, a kellő mondat kellő szavában az érzés kellő erejét, közvetlenséggel, igaz melegével tolmácsolta. Csodálatosnak lehetne mondani, hogy ennek az érzésbeli, kifejezésbeli igazságnak varázsát mindnyájan, tehát művésztársai is érezték s ellenállhatatlan voltát meg is tudták magyarázni; de eltanulni tőle nem tudták. Ezért pótolhatatlan veszteség Takáts halála.

Mikor negyedszázados művészpályáját ünnepeltük (pár hét múlva öt éve lesz): kifejtettük Takáts művészetének előkelő, sőt páratlan voltát. Kevés a hozzá tenni valónk. Ő nyiltszemű, nyilteszű magyar fiú volt; tenoristának kezdték nevelni, de nem hagyta magát a másodrangú tenor helyett legelsőrangú bariton lett, utóbb még a neki mélyen fekvő Sachs szerepében is („A nürnbergi mesterdalnokok” főalakjával) valóságos diadalt aratott mikor játékmestere, Újházi Ede, voltaképen az operaszövegfordítások kegyetlen roszszaságán megbotránkozva, Takátstól azt kívánta: hangsúlyozza a magyar mondatokat a zenei beosztásra való tekintet nélkül, magyarosan.

A még fiatal énekművész levonta a tanulságot, és szerepeinek rosz szövegét alaposan kiforgatta, azaz hogy helyesbítette; a „Carmen” híres toreador-indulóját a sorok írójával fordította le ujból, s még az én szövegemen is tovább fúrt, faragott, hogy minél tökéletesebbé tegye. Igaz: nemcsak a fülön át, énekbeszédével hanem a szemen keresztül is, remek játékával s mindig kitűnő maszkjával, tehát a Wágner-prédikálta „együttes művészet” összes eszközeivel hódította meg Takáts a lelket.

Sokoldalú, mindenoldalú, istenáldotta nagy művész volt. A ki őt a „Cremonai hegedűs” boldogtalan púposában, „A nagyidai czigányok” nemes Laborczában, a „Tetemre hívás” méla vadászában, az "Alszik a nagynéni” csacska borbélyában, „A hegyek alján” kegyetlen földesurában, „Don Juan” hetyke czímszerepében vagy „A lengyel zsidó” rémlátó bírójában látta - nem is szólván a műsor oszlopos, közkeletű darabjairól - meg kellett, hogy hódoljon nagysága előtt, s felejthetetlenül megőrizte pompás művészetének emlékét.

Nincs igazság a nap alatt az ilyen igazi művészi nagyság kidöltekor érezzük legjobban a sors igazságtalan voltát. S a kik Takátshoz, az emberhez közel álltak; azoknak gyásza nem ismer határt; az elragadó művész a magánéletben is elragadó egyéniség volt, aranyos kedélyű, a legjobb indulatú, az élet minden javát örömét bőkezűen szétosztó, élczes, szellemes és jellemes ember. Elvesztése mélységes gyászba borit mindnyájunkat.

Kereszty István.