A jegynélküli szabadjegyesek

Ha fölszállunk a villamosra, minduntalan észrevehetünk nyugodtan olvasó urakat, vagy akik nagy előszeretettel szemlélik a táj szépségét, a nevezetesebb házakat olyankor, amikor a kalauz épen a jegyet osztja. Kitünő művészettel kerülik ki a kalauzok figyelmét és ha elérkeztek oda, ahova igyekeztek, villámgyorsan ugranak föl a helyükről és sietnek le az utcára.

Ismert alakjai ezek az urak a villamos vasúti alkalmazottaknak és abba a diszes gárdába tartoznak, mely nagy előszeretettel utazik potyán a villamos kocsikon. Vannak professzionátus potyautasok, akik a furfangnak legraffináltabb módjait eszelik ki, hogy megtakaritsák azt a tizenkét fillért, amelyet a jegyért fizetniök kellene. Azért tizenkét fillért és nem többet, mert egy szakasznál tovább svindlizni a legtöbb esetben bajos dolog és a potyautasok közül nagyon sokat megelégszenek azzal is, ha minden állomáson leszállítják őket és minduntalan más kocsin folytatják a potyautazást.

Van egypár ember, aki régi ismerőse már az öregebb kalauzoknak és akik csak az ujoncokat tudják becsapni. Ismert alak ezek közül az a napidijas, aki Budán lakik és aki ha fölszáll a Vigszinháznál a kocsira, vidéki ember tájékozatlanságával mondja:
- Kérek egy átszállót Ujpestre:
- Ez a kocsi Budára megy – feleli a kalauz.
- Jaj Istenem! De kár! Most le kell szállnom! Hogy haragszik majd a Mari néni, ha elkésem az ebédről! Kalauz ur kérem, állitsa meg a kocsit! Nem lehet?! De kérem állítsa meg! – siránkozik és a legközelebbi megállónál megint fölszáll egy óbudai kocsira és utazik ilyen módon, amig el nem ér a Lajos-utcáig.

Mindennapi eset az is, hogy az utas az első perronra száll föl olyankor, amikor a kalauz a hátsó peronon osztja a jegyet. Ha azután a kalauz előre kerül, a potyautas barátunk szépen leszáll, hátramegy, amikor pedig a kalauz észreveszi, hirtelen leugrik a kocsiról és nyugodtan int a kalauz felé:
- Hagyja csak, már van jegyem!

A „szabadjegyesek” a legérdekesebbek. Ezek az urak, akik közül nem egy talán még azt sem tudja, hogyan néz ki egy szabadjegy, sokféle módon csapják be a jegyvizsgálókat. Különösen érdekes tipus közülök a pislogó, a biccentő és az, aki olyan biztonsággal mutat szórakozottan ujságolvasás közben a belső zsebébe, mintha abban legalább is öt szabadjegy huzódnék meg. A pislogó, már akkor, amidőn felszáll a kocsira, biztatólag pislogat a kalauz felé. Nem szól semmit, csak pislog. Néha azt mondja halkan, titokzatosan:

- Igazgatóság – és mosolyog hozzá. A kalauz, különösen a fiatalabb, tiszteletteljesen szalutál és dehogy is mer jegyet kérni a kenyéradójától, aki sietve ugrik le a kocsiról, amint ellenőr száll föl oda.

Legutóbb lelepleztek egy állami tisztviselőt, aki a pislogók diszes gárdájába tartozik. Csak nagy rimánkodás árán tudott megszabadulni a bünvádi följelentéstől és nagy örömmel fizetett ötven koronát az alkalmazottak nyugdijintézetének. Ugyanilyen alak a biccentő ur is, aki biccentéssel jelzi, hogy boldog tulajdonosa a szabadjegynek. A másik ur, aki olyan nyugalommal olvassa az ujságot, nyugodtan mutat a zsebére, amelyben lehetnek zálogcédulák, vagy sommás keresetek, de szabadjegy semmiesetre sincs benne. Persze az ellenőrtől ezek is félnek és ha ellenőr van a kocsin, nagyon megfogyatkozik az ál-szabadjegyesek diszes gárdája.

Nem volt közönséges annak a potyázónak a ravaszsága sem, aki elég sulyosan bűnhődött meg az elbliccelt jegyekrét. Szigoruan ugrott föl a kocsira:
- Miféle szemét ez itt? Ha még egyszer ilyent látok, büntető parancsot kap! Megértette! – rivalt rá a kalauzra és szigoruan mutat a néhány papirosdarabra, amelyet utasok dobáltak el a kocsi belsejében.
- Kérem nagyságos fogalmazó ur – szepeg a kalauz – máskor ez nem fordul elő. Tessék most az egyszer elnéző lenni!
- No jól van, nem bánom – enged a „fogalmazó ur” – most még nem lesz baja, de ha máskor is észreveszek ilyen dolgot, nem marad büntetés nélkül.
A kalauz örül, hálálkodik és persze eszébe sem jut, hogy elkérje a jegyet.
Ámde a „fogalmazó urat”is utólérte a végzete, leleplezték. Egy postás utazott a kocsin, rendőrségi igazolvánnyal. A kalauz gyanusan nézet a jegyet és odament a „fogalmazó urhoz”.
- Kérem, nagyságos uram, miféle joggal utazik ez a póstás rendőrségi igazolvánnyal! – kérdezte suttogva.
- Majd mindjárt megtudom – mondta szigoruan az utas és már ott is állt a postás mellett.
- Honnan lopta ezt az igazolványt? – kérdezte attól.
- Mi köze az urnak hozzá!
- Hogy mi közöm? Majd megtanitom én arra, hogy mi közöm hozzá! Rögtön adja ide a jegyet! Azonnal adja ide!
- Hát ki az ur?
- Hogy én ki vagyok?! Hát ez meg ez a fogalmazó vagyok és bemondott valamilyen nevet.
- No hát ez nem igaz – felelte a postás – mert tudja meg, hogy én államrendőrségi detektiv vagyok és a szolgálatom miatt utazom póstásruhában. Az ur ellenben szélhámos, nem volt soha fogalmazó, mert az a fogalmazó ur, akinek kiadta magát, az én főnököm – szólt és az utasok nagy mulatságára át is adta az első rendőrnek a fogalmazó urat, akinek örökre elment a kedve attól, hogy ilyen módon utazzék potyára.

Azonban van másik módszer is. A bádogpénzesek módszere. Ehez azonban tőke kell. Legalább is ötven korona, egy darabban. Az ötvenkoronással, különösen megtelt kocsikban, be lehet utazni az egész várost. A kalauz megáll az utas előtt és nyujtja a jegyet. A potyázó nagy nyugalommal előveszi a papirpénzt és olyan nyugalommal nyujtja  azt oda, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy ki is van már készítve a visszajáró negyvenkilenc korona nyolcvannyolc fillér.
- Nincs az urnak apró pénze? – kérdi a kalauz.
- Nincs.
- Akkor tessék leszállni, nem tudok visszaadni.
Még az utasnak áll feljebb.
- Nohát ez mégis disznóság, - pattog dühösen – szégyen gyalázat, kiirom „Az Est”-be, hogy a társaság nem látja el kalauzokat váltópénzzel!
A kalauz vagy odaadja a jegyet, mert nem akarja tovább hallgatni a kiabálást és ilyenkor a bádogpénzes – igy hivják az ilyen alakokat – vállveregetőleg jegyzi meg:
- Fölirom a számát, majd holnap megkapja a pénzt, borravalót is, bőven – teszi hozzá szemhunyorgatva. Persze a borravalót, meg a jegy árát sohasem látja meg a kalauz. A legtöbb kalauz azonban leszállitja az első megállónál a pasast, aki az ötvenkoronással tovább folytatja az utazást, mindenütt eljátszva ezt a jelenetet.

Sokan utaznak rossz, régi átszállójegyekkel. Ha a kalauz szól, meglepve kiáltanak föl:
- Én nem vagyok az oka! Miért lukasztotta ki a jegyet rosszul az a kalauz, aki adta.
Persze a kifogás nem segit. A kalauz ismeri már ezt a módszert. Megállítja a kocsit:
- Vagy vesz az ur jegyet, vagy leszáll!
Dühösen választja az utóbbi módot a potyautas. De a kocsi ajtaja előtt még fölkiált:
- Megmutatom, hogy holnap nem lesz már táskád! Elcsapatlak, te semmirekellő!
A kalauz egykedvüen csukja be a pótkocsi rácsát, hozzá van már szokva az ilyen fenyegetéshez és tudja jól azt is, hogy ez a jelenet nem az első és nem is az utolsó.

Benn a kocsiban a következő percben ismét találkozunk a régi trükkel. A kalauz odaadja a jegyet, visszaad a huszfilléresből nyolc fillért, már másik utast szolgál ki, mikor az előbbi ráüt a táskájára:
- Parancsol? – kérdi a kalauz.
- Koronát adtam – mondja az utas- kérek még négy hatost.
Az utasok dühösen néznek a kalauzra, némelyek már példálóznak is, hogy milyen agyafurt módon csalnak a kalauzok. De a koronát kérő utas felsül. Reggel van még, ez az első kocsi, amely elindult a végállomásról és a kalauz megmutatja a táskáját, amelyben nincs is korona. Persze az utas szégyenkezik és dadogva mondja, hogy tévedett.

Ezek a legismertebb módjai a kalauzok becsapásának, akikből elég sok él Budapesten és akik igen sok esetben utaznak egy fillér nélkül a villamos kocsikon.