A gyikok második alrendjébe tartozik a kaméleonfélék családja, mely nagyon kevés rokonságot mutat a többi gyikokkal. A törzsük oldalt erösen összenyomott és keskeny, élbehajló háttaraja van, hosszu lábaik ötujjuak és fogózásra alkalmasak, söt a farkuk se törékeny, mint a többi gyikoké, hanem szintén fogózkodó szerv. Legfurcsább azonban a kaméleon szeme; mindegyik teljesen független egymástól és külön használható, ugy hogy a kaméleonnak meg se kell mozdulnia helyéről s mégis végignézheti egész környezetét, sőt prédáját is megtalálhatja.

Hasonlóképpen furcsa szerv a kaméleon nyelve is, mely nyugodt állapotában összehuzva fekszik a szájban, használat közben pedig 10, söt több centiméternyire is kiölthetö. Naphosszat egyhelyben állva, bizonyos gondtalansággal várja a kaméleon az eleséget, melyet a véletlen közelébe hoz; söt még a zsákmány elfogása se szakitja meg a kényelmes nyugvást. Villámgyorsan szökken ki a nyelv a szájából s megragadja a távolban a rovart, melyre kiöltetett s aztán megint csöndes a lomha állat, melynek a legcsekélyebb mozdulat is terhére van.

Legjobban izgatta a természetbuvárok figyelmét már ősidők óta az állat szinváltozása, tudott dolog ugyanis, hogy a kaméleon a piszkosszürke szintöl a sötétbarnáig mindenféle szinárnyalatot magára ölthet, ugy hogy a hamis és kétszinü embereket már ősidők óta szokták kaméleonnak nevezni. A szinváltozás okát sokáig nem ismerték; ma már azonban tudjuk, hogy két különböző fajta festékanyag okozza melynek egyike a voltaképpeni bőr felső részei alatt fekszik, lefelé azonban a kötőszövetekbe is átterjed, ahol benyomul a bőr alsóbb rétegeit alkotó szövetek közé, a másik pedig az egész bőr elágazó sejtjeiben van, melyek a felbőr alatt vagy pedig ennek főtömegében is vannak. Ez a két festőanyag – az egyik szürkés-fehér, a másik barnás-fekete – okozza a szinváltozást aszerint, amint egymás mellé vagy egymás mögé kerülnek, vagy egyik a másikat áthatja.

Valamennyi kaméleon az ó-világhoz tartozik s Amerikában még csak rokonaik sincsenek. A közönséges kaméleon hossza átlag negyedméter s ennek fel a fakrára esik. Egész nap lomhán üldögél a fán, oly mozdulatlanul, mint az ághoz nőtt bütyök s nagyon különös körülménynek kell lenni, mely arra kényszeriti, hogy elhagyja helyét. Egyetlen más gerinces sem les oly kitartóan prédájára, mint a kaméleon; mozdulatlanul ül a helyén, csak két szeme forog állandóan, szinte ugrálva s egymástól függetlenül kémlelődik a legkülönbözőbb irányban.

Még akkor sem mozdul, ha megpillantott valami rovart s nyugodtan vár, míg a préda leszáll a megfelelő távolságban valami ágra. Ekkor azonnal a rovar felé forditja a fejét, mindakét szeme arra tekint, a szája lassan kinyilik, a nyelve elöreszökken, hozzátapad a zsákmányhoz és ismét visszahuzódik; aztán az állkapcsok gyors vágó-mozgást végeznek s az állat ujra mozdulatlan. ..
De nem mindig ilyen szerencsés a kaméleon s gyakran el is hibázza a zsákmányt. Az egyik fogságban tartott állatot megfigyelték vadászat közben, sőt a döntő pillanatban, mikor a nyelvét kiöltötte le is fotografálták pillanatnyi fölvételekkel, ugy hogy a mellékelt képen egész világosan látni a kaméleon eljárását.

Az állat – irja a megfigyelö – rátelepedett egy cserépbe ültetett virág vékony karójára s miután minden irányban megforgatta szemeit, végre megpillantott egy legyet a közeli fuchsia egyik ágán. E fölfedezést hosszabb ideig fontolgatta s láthatóan alaposan meghányta-vetette az esetet. De a reménység mégis gyönge volt, hogy a légy, mely 10 cm-nyire volt az állat orrától, közelebb fog jönni hozzá. Most hát nagy gondolat támadt a kaméleonnak; óvatosan kezdte lehajlitani a hajlékony karót, melynek legfelső végére telepedett, hogy igy előrebukva közelebb jusson prédájához, majd hirtelen kilövel a nyelv, de a megriadt légy zsongva száll tova s a kaméleon busan néz utána.