A Jupiter, mint leendő föld

1913 | Április

Amint a földön minden él, keletkezik, növekszik s aztán elpusztul, ugy a világegyetemben is megtalálhatjuk az élet megnyilvánulásait s ahogyan például egy erdőben szemünk elé kerül egyszerre a fák életének minden korszaka, a mag, csira, cserje, bokor, eröteljes fa s vénülö, korhadt, majd kiszáradt, elpusztult fák, ugy a világegyetem rengetegében is könnyen észrevehetjük az égitestel: életének különbözö korszakait, a keletkezéstől a pusztulásig, a kihülésig. A különbség csak abban van, hogy a z égitestek élete nem olyan rövid, mint valamilyen földi élet, hanem az égitestek gyermekkorától az aggkoráig millió és millió évezredek telnek el.

E hosszuk életnek az a következménye, hogy mi, emberek, még hosszu évszázadokig tartó megfigyelések alatt sem veszünk észre lényeges változásokat az égitestekben, mert ezek fejlődése, alakulása olyan végtelenül lassan történik, hogy számunkra az egyes égitestek majdnem mindörökre változatlanoknak látszanak. És mégis, az ember kutató elméje számára az égitestek élete mégsem egészen hozzáférhetetlen probléma, mert az égen – épugy, mint a mi erdeinkben – ezer és ezer fajtáju égitestet látunk, amelyeknek mindegyike más és más korszakát képviseli a fejlődésnek. Köztük is vannak ifjak és aggok s igy az életüknek csaknem valamennyi pillanatát egyszerre figyelhetjük meg, hogy a megfigyeléseinkböl aztán rekonstruálhassuk az égitestek egész életének lefolyását.

Tudjuk azt, hogy vannak a világürben hatalmas kiterjedésü gáztömegek, amelyek összesürüsödésük révén óriási izzó gázgömbökké, napokká alakulnak ki. Azok a távoli, halovány ködfoltok, amelyeket az égbolt annyi helyén láthatunk, nem mások, mint keletkezőben levő napok, amiknek gyermekkora akkor kezdödik, mikor a ködök a sürüsödés közben izzó gömbbé válnak. A kékesfehér fénnyel ragyogó csillagok, mint a Véga, képviselik ezt az állapotot, mikor az összehuzódás befejeződött s a csillag, illetve a Nap, elérte legmagasabb hőfokát.

Ezután az apránkint való lehülés kezdődik el, mikor a csillag a hideg világürbe sugározza szét a benne felhalmozódott hőmennyiséget. Mindegyre hidegebb lesz, a fénye már nem olyan erős, mint volt, hanem sárgás szint ölt, - s ebben az állapotban van jelenleg a mi Napunk is – míg végül a további lehülés alatt vöröses lesz, mint a mai vörös csillagok, hogy aztán fénye örökre kialudjék. Akkor következik ez be, mikor a felszinén a lehülés miatt szilárd kéreg keletkezik, amelyet a belül levö izzó forrongás csak olykor-olykor és mind ritkábban tud rövid időre felszakitani, megrepeszteni, elöntve izzó lávával a sötét kérget. Minden égitest végigéli ezt a folyamatot, a nagyobbak hosszabb, a kisebbek rövidebb idő lefolyása alatt, nemcsak a napok, hanem a bolygók, a Föld és a társai is, meg azok holdjai egyformán.

Amikor elkezdödik a szilárd kéreg képződése, a felszinen a hömérséklet erösen lecsökken s ennek következtében megtisztul az égitestet körülvevő légkör is, amelyet különbözö gőzök és gázok alkotnak. A vizgöz lecsapódik, a víz lehull a még forró felszinre, hogy onnan természetesen ismét elpárologjon s ismét gözzé válva emelkedjék a magasba s ez a lecsapódás és elpárolgás addig ismétlödik, amig az égitest felszine eléggé le nem hül s a lecsapódott víz meg nem marad rajta, hatalmas forró tengereket alkotva. Ekkor véglegesen kitisztul a légkör s láthatóvá válnak az égbolt többi csillagai is.

Igy történt a mi Földünkkel is és csak ettől kezdve látta meg a Föld felszine a Napot, a Holdat s a csillagokat, habár természetesen ekkor még nem volt ember a Földön, hogy az akkor uj és bizonyára nagyszerü kiderülésben gyönyörködjék. Az ezentúl is tovább folytatódó lehülés alatt a felszini kéreg s a tengerek vize is mindinkább hidegebb lett, amig elérkezett az az idő, mikor a hőmérsékleti viszonyok megengedték a szerves élet egyszerübb alakjának kifejlődését.

Hogyan alakult ki az élettelen világból az elő, a szerves világ? Ez a kérdés ma még a legnagyobb rejtélye a tudománynak. Egyetlenegy dolog bizonyos és ez az, hogy a szerves élet csak olyan bolygókon fejlődhetik ki, ahol van víz és levegő s amelyek közelében van egy izzó Nap, mely hősugárzásával biztositja az élet fennmaradását. Ha a víz és a levegő valamilyen ok miatt eltávozik egy égitestről és ez bizonyos körülmények között be is következhetik, akkor az illető égitest kihal, az élet mindörökre elpusztul róla. Ez történt a legközelebbi szomszédunkkal, a sápadtfényü Holddal is, amelyen valamikor valószinüleg volt élet, mint a Földön, de ma már légkör és víz nélkül kóborló holttest a világürben.

Vannak okaink rá, hogy a Föld számára is hasonló sorsot lássunk megirva az élet könyvében, ugy hogy a Holdban a Földünk jövőjét láthatjuk, míg a Napunk állapota a nagyon régen elmult multat mutatja meg.

A mult és a jelen közt egy átmeneti állapotot mutat be egyik bolygótársunk, a Jupiter, amelynek állapota ma még ugyanolyan, mint amilyen egykor a Földé volt. A felületén már megkezdődött a szilárd kéreg képződése, de ez a kéreg még nem hült le annyira, hogy a lecsapódó víz megmaradjon rajta, amint a forró kályhalapra öntött víz is azonnal elpárolog. Igy volt ez egykor a Földön is és ekkor áthatlan sötétség borult a Földre, a légkör forrongó és forró gőztenger volt, amelyen nem hatolhattak át a Nap sugarai. Ebben az állapotban van még ma is a Jupiter, a Nap körül keringő bolygók legnagyobbika.

A Jupiter a bolygók közül a Naptól számitva az ötödik s körülbelül ötször akkora távolságban kering a Nap körül, mint a Föld, kereken 775 millió kilométernyire. Közte és a Föld között van a Mars bolygó s aztán a kis bolygók megszámlálhatatlan serege. Abban a nagy távolságban, melyben a Jupiter van (egy puskagolyó csak 50 esztendei röpülés után érkeznék hozzája), a Nap korongja jóval kisebbnek látszik, mint mitőlünk, úgy hogy a Nap a Jupiteren 25-szörte gyengébben világit, mint a Földön. A legfényesebb dél a Jupiteren a földi szürkülettel mérhető össze. A nagy távolság miatt természetes, hogy a Jupiter sokkal hosszabb idő alatt végez el egy keringést a Nap körül, mint a Földünk, ugy hogy a Jupiteren egy esztendő tartama földi mértékben tizenegy év és tizenöt napot tesz ki.

A Jupiter a Földről nézve a Vénusz után a legfényesebb csillagnak látszik. Nyugodt fehér fénnyel ragyog s minden bizonyára mindenki ismeri őt, aki néha-néha fel szokott tekinteni a csillagos égre. A Jupiter azonban nemcsak abban különbözik a Földtől, hogy jóval messzebb van, hanem abban is, hogy jóval nagyobb is nála. Egyik képünk szemlélteti a különbséget, mely szerint a Jupiter átmérője tizenegyszerte nagyobb a Földénél; ezerháromszáz földgolyót lehetne benne elhelyezni és 308 Föld sulyával egyenlő a Jupiter sulya.

Egy pillantást kell csak vetnünk a bolygó képére, hogy észrevegyük azt, hogy a Jupiter alakja jelentékenyen eltér a gömbalaktól és a lapultsága szembeötlően nagy. Valóban a Jupiter egyenlitői átmérője kilencezer kilométerrel hosszabb a forgási tengelye mentém mért átmérőjénél, aminek az az oka, hogy a Jupiter nagyon gyorsan forog a tengelye körül s a centrifugális erő itt nagy mértékben működik. Míg a Föld, amely pedig sokkal kisebb, huszonnégy óra alatt fordul meg a tengelye körül, a Jupiter 9 óra 55 perc alatt végez el egy forgást.

A legközelebbre eső holdról nézve a Jupitert, csodálatosan nagyszerü látvány lehet.