Valaki, a ki a szívébe lőtt,
Ezt imádkozta el a vég előtt:
„Imádlak, élet, részegítő kelyhe
Tikkadt ínyemnek, édes és nehéz bort! –
Ezt mondtam mindennap reggelre kelve
És mondom most, a végső lefekvéskor;
Ezt mondtam mindennap reggelre kelve:
Oh szállj meg engem, élet szűzi telje!
Ne sajnálj tőlem se könnyet, se csókot:
Ha ajakam véresre rongyolódott,
Ha szemeimbe csapot vert a bánat:
Ne sajnáld tőlem se könnyed, se csókod –
Ha csókolsz: áldlak, ha gyötörsz: kívánlak!
Dús asztalod végetlen étekrendjét
Felhabzsolom, de azt mondom: kevés –
Ó jaj, hisz tőlem annyi idegen még.
Emberi kéj, emberi szenvedés!
Vártak rám szép és idegen világok,
Hány völgyhajlatban nem szedtem virágot.
Hány hegynek várt rám szűzi meredekje.
Mily keveset bámultam mély szemekbe,
Mennyit böjtölt kezem, szemem, fülem,
Hány naplemente múlt el nélkülem,
Hány finom kézre nem hajoltam csókkal,
Az ajkamon fagyott hány suttogó dal.
Mily sok nyomor van, mely riadt jaját
Az én szívemen nem zúgatta át –
Oh szánjátok meg e mohó szívet ti! –
- Engem az élet nem tudott szeretni
Oly szertelen, mint én szerettem őt...
Ezt mondta.
Aztán a szívébe lőtt.

Rédey Tivadar