A fáklyákban olyan ellenmondások tűnnek elénk a melyek megrontják a darab hitelét s talán ez a főoka annak, hogy időnkint a színházi nézőtér legnagyobb réme, az unalom fenyeget. Valami újat akart hozni Dumas és Sardon tanítványa lévén, egy új problémát,- de nem tud meggyőzni arról, hogy problémája igaz és hogy úgy oldódik meg, a hogy ő megoldja.

A tudomány vezérei a fáklyák, a kik mély erkölcsű munkával az egész emberiség előtt járnak, nemes és tiszta intellektualitás, légkörben, a melynek fénye emberfölöttieknek tünteti föl őket. Ha azonban ebben az életbe behatol a mindennapi emberi élet valami zavaró eleme, egyszerre kiderül róluk, hogy ők is csak gyönge, törékeny, csetlő-botló emberek.

Az érzékek káprázata ő rajtuk is kifog, mint mindenki máson, megzavarja életük külső és belső harmóniáját, végzetes lépésekre ragadtatja őket. Triviálisan szólva, Bataille darabjából azt tudjuk meg, hogy a nagy tudós is ki van téve az érzékek mámorának, hirtelen szerelmi fellobanásból ő is követ el bolondságokat, sőt bűnöket is.

Szemmel látható akármi jóízléssel van eltakarva, hogy Curiené a híres természettudós világszerte sokat pertaktált esetének is van része benne, hogy Batailleban ennek a darabnak az alapgondolata megfogant. Mindenki láthatja, hogy a mit a franczia író a taudtunkra akar adni, az nem épen meglepő, sőt egyenesen közkeletű igazság. Ennél azonban sokkal rosszabb ránk nézve, hogy tételét, mely alig szorul bizonyításra, kissé túlbuzgón bizonyítja.

Az ő nagy tudósa, Bouguet, a darab kezdetén felfedezi a rák baktériumát s azon a ponton áll, hogy felfedezze a rettenetes betegség gyógyítását is s ezért biztos jelöltje a Nobel-díjnak, a melyet az író, nyilván diszkrécióból, Rockefeller-díjnak nevez. Ezt megtudjuk az első jelenetek beszélgetéseiből, de egyebekben alig kapunk szemünk elé valamit a tudós nagyságából.

Néhány nagy szó a tudomány magasztosságáról, a magasabb rendű erkölcsről, melyet kifejleszt a vele foglalkozókban, nem győz meg. A színpadon a nagy embertől nagy cselekedetet várunk s csak akkor fogadjuk el nagynak a többi szereplők, vagy a saját szavára, ha a következendők csakugyan nagynak is bizonyítják. Csakhogy Bouguet aztán mindvégig olyan dolgokat csinál, a melyek épen ellenkezőleg, nagyon is gyarló, ingatag embernek bizonyítják.

Hogy a vér egy pillanatnyi fellobanásában megfeledkezett nemeslelkű és gazdag szellemű feleségéről, a ki nemcsak életének, hanem tudományos munkájának is legkitűnőbb támasza volt, hogy az érzéki szerelem bűnébe esett a szép fiatal asszisztens-kisasszonynyal, a ki rajongó szerelemmel tekint fel rá, azt még értjük és el tudjuk fogadni, mert emberi dolog.

Mikor azonban botlásának konzekvencziáját kellene levonni s az emberi dologért emberi szenvedéssel fizetni,- akkor nagyon közönséges, sőt silány léleknek bizonyul. Felesége előtt a kit saját leánya figyelmeztet az apa és az asszisztensnő közti viszonyról suttogó pletykákra letagad mindent.

Még ezt is el lehet fogadni, ha nem valami nagy erkölcsű bátorságra vall is, de mikor hazugsága kelepczéjében beleegyezik felesége tervébe: hogy a pletykák elhallgattatása végett össze kell a leányt házasítani Blodellel, legkitűnőbb munkatársával, a kinek sikerei nagy részét köszönheti s mikor még maga is rábeszéli erre a házasságra becsületes barátját s megesküszik a gyanakvó Blondel előtt, hogy közte és a leány között nem történt semmi,- akkor bizony a jó Bouguet mint nagyon közönséges ember áll előttünk és semmit sem érzünk benn abból a tiszteletből melyet a szerző kelteni akar iránta.

Hiába kapja meg a második felvonásban a Rockefeller-díjat, hiába ünneplik hívei, hiába mond ő maga is hatásos , sőt szép dolgokat, nem érdekel többé, - nem bírjuk követni az író szándékát. Bouguet a tiszteletére rendezett ünnepély végén sok vonakodás után enged az asszisztensnő immár Blndel felesége sürgetésének, fölmegy éjjel öltöző-szobájába, de ez már nem érdekes dolog, s inszczenírozásnak még külső valószínűsége is hiányzik.

Mikor Blondel rajta éri őt s rettenetes heves féltékenységi jelenetben ront rá- ez már nem drámai robbanás, hanem csak a szerző mesterkedése a néző idegeinek felizgatására, kierőszakolása a harmadik flvonás után kijáró tapsoknak.

Legjobb még a harmadik felvonás: Bouguet, párbajban Blondeltől kapott halálos sebbel jön haza, a hogy feleségével beszél, kifejezi iránta áhítatos szerelmét, abban vannak a benső hangok s a hogy utolsó leheletével is tudományos örökségét igyekszik biztosítani, rávenni feleségét arra, hogy folytassa munkát megölőjével, Blondellel együtt, emberi érzelmeinek teljes alárendelésével,- abban egy kis bepillantát kapunk arról is, hogy mi lett volna ebből a témából ha Bataile igazi költő kezével fogja meg.

A vége az asszony ünnepélyes esküje, hogy meghalt férje tudományos végrendeletét híven teljesíteni fogja, kezetfogva a gyűlöölt Blondellel- ez már merő rhetorika, szép és nem igaz. Harmonikus és gyümölcsöző tudományos együttdolgozás olyanok közt, a kik halálosan gyűlölik egymást,- lehetetlenség, a tudományos munka a legmagasabb fokon nemcsak az agyvelők együttműködését kívánja meg, hanem a lelkekét is.

Bataille drámája azon törik meg, hogy az intellektuális nagyságot a színpadon bemutatni nagyon nehéz, ezt csak igazán nagy költő tudhatja, kiben megvan minden nagyság megéreztetéséhez való készség. E nélkül pedig nem érzünk a drámában sem igazságot, sem igazi életet s nem bírjuk érdeklődéssel figyelni folyamatát.

Ha a színészek, köztük különösen Márkus Emília, Pethes, Gál és Paulay Erzsi nem vitték volna bele a játékba a legjavát annak, a mit tudnak akkor még jobban untuk volna a dolgot. Pethes és Gál a második felvonást záró nagy jelenetben olyan játékot produkáltak, mely csakis azért nem mondható nagystílűnek, mert a darabból magából hiányzik a nagy stílus, ezt pedig a színész nem adhat. Rákos Alice is helytálló Bouguet leány szerepében.