A szultán október 12-én proklamácziót intézett a hadsereghez, a melyben ezeket mondja:
„ A világ ismeri Törökország békeszeretetét. Az ottománok tiszteletben tartják minden nemzet jogait és azt akarják, hogy a nemzetek az ő jogait is tiszteletben tartsák. Az ottománok egyetlen kormány ellen sem rejtegetnek hátsó gondolatokat és joguk van kivánni, hogy a többi kormány is őszinte legyen.

Az ottománok nem akarják zavarni egyetlen népnek jólétét és haladását sem. de nem engedik, hogy más népek az ő jólétüket és haladásukat zavarják. A nagy nehézségek ellenére, melyeknek országunk állandóan ki van téve, a lehetőség szerint és fokozatosan keresztülvisszük azokat a reformokat, melyekre országunknak szüksége van. Mindazáltal azt akarják kis szomszédaink, miután a mi országunk területére aspirálnak és látják, hogy haladásunk illegitim czéljaik megvalósítását meg fogra akadályozni, hogy reformjainkat és haladásunkat ne valósíthassuk meg és ki akarják használni a nehézségeinket.

Megegyeztek abban, hogy megtámadják határunkat. Bulgáriában, Szerbiában, Görögországban és Montenegróban az utópisták megfeledkezve a hőstettekről, melyeket az ottománok egykor ezekben az országokban tanusítottak és a vitézségről, melyet Tripolitániában az ottománok tanusítottak, az ottomán határokra csapatokat küldtek. Ezért kényszerítve látjuk magunkat a mozgósításra. Elrendeltük ezért az első és második hadseregfelügyelőség tartalékosainak és honvédjeinek teljes és a harmadik felügyelőségeinek részleges mozgósítását.”

A proklamáczió ünnepies szavakban kifejezte azt a reményét, hogy a csapatok méltók lesznek elődeikhez és a haza megszentelt földjét meg fogják védeni az ellenségek ellen, melyek az ottománokat meg akarják fosztani atyáiktól reájuk szállt örökségüktől és meg akarják semmisíteni gyermekeik javát. A proklamáczió fölszólítja a csapatokat, hogy a Tripoliszban harczoló testvérekhez méltóknak mutatkozzanak és kifejezi azt a reményét, hogy a csapatok az elődök győzelmét ujakkal fogják tetézni és végül sikert kiván a hadseregnek.