Mikor már nagy diák lettem s a polgármester úrnak, a kaszinó elnökének engedélyével a vakáczió alatt a kaszinóba járhattam több más nagy diákkal együtt, s nyári délutánjainkat a dübörgő kuglipálya, a kis fababákkal és nagy lyukakkal ellátott biliárdasztal s az olvasóterem képei közt töltöttük (alsózni nekünk nem volt szabad), egy szép napon... igen, elmondom neked, kedves olvasó, ha már beléestem a közlékenységbe: egy napon gyönyörű szép verset írtam, huszonötször letisztáztam, borítékba tettem egy félénk levél kíséretében, a melyben választ kértem, reszketeg ajakkal leragasztottam, megczímeztem a „Vasárnapi Ujság” tekintetes szerkesztőségének Budapest, becsúsztattam a kis zöld postaszekrény fogakkal ellátott nyílásán, ráütöttem a láda oldalára és két hét múlva megjelent a válasz a Szerkesztői üzenetek között: Ovidius. Ne folytassa, inkább tanuljon szorgalmasan.

Ne folytassa... Nekem szólott ez, csak én tudtam, hogy nékem szól, tizenhat éves szívem nagyon fájt e titkos és vigasztalan csapásban, kinn a poros utczán kévékkel felágyazott szekerek zörögtek végig, az urak kártyáztak kinn az udvaron, az olvasóterem ablakában ültem magam, kibámultam a por felhőjébe s a jövendőnek valami nagyon kietlen képe nyomasztott. Láttam magamat messzire, a szováti határ körül, őszi alkonyatkor bolyongani elhagyottan, a rongyos tanyaházak közt ugató kutyákat elkerülve a szárazon sopánkodó letört kukoriczás mentén...

 

El fogok zülleni, szegény leszek, árva leszek és szerencsétlen leszek az egész földi életben. Mert éreztem, hogy folytatni fogom. Azóta a hírlapok és az újságok már közzéteszik néha, a mit firkálok, de a hogy nem fért a fejembe diákkoromban, miért nem közöltök azt a gyönyörű költeményt, épen úgy félek most mindig odaadni, a mit megirtam és épen úgy csodálkozom azon, hogy aztán megjelenik az újságban. Milyen különös…….beszélek ismeretlen emberekhez.

Kedves olvasó, nem jutott még sohase eszedbe az utczán, vonaton, színházban, vagy akárhol, a hol több ismeretlen ember megy el melletted, vagy több ember között ülsz, hogy hát miért nem szólsz soha hozzájuk. Miért nem beszél soha az ember egy szót se avval az emberrel, a kivel nincsen összebemutatkozva?

 

Szívtelenül, csökönyös hallgatással ülsz a vonaton, meg a villamoson, meg a Margitsziget padján egy másik ember mellett, a kinek a nevét, lakhelyét, foglalkozását, családi állapotát, vallását, örömeit, bajait nem tudod. Véletlenül nem ismered és nem vagy kíváncsi a sorsára, a hangjára, a szavaira, életére. Hátha épen őt rendelte a sors barátodul vagy szeretődül. De nincs bemutatva. Mondd, kérlek, mi lenne, ha egyszer odafordulnál az ismeretlenhez: Hát te is a világon vagy? Hogy vagy? Mit szólsz az élethez?

Milyen furcsa, hogy én beszélek az ismeretlen emberekhez, én íme szólhatok mindenkihez, elmondom mi esik jól vagymi fáj, elmesélem hol jártam, hol nem jártam, mit láttam, mit nem láttam, erről meg arról a dologról mi jutott eszembe, mindenfélét. Milyen boldogság ez...vagy boldogtalanság?

Szép Ernő.