Való, hogy a felületes néző előtt jelentéktelenebbnek látszó alkotások is akadnak, a melyek léte nélkül a legnagyszerünek feltünő alkotás is értéktelen volna. Vajjon tudna-e az óriás 65 tonna, vagy az amerikai 130 tonna sulyu expresszvonat-lokomotiv egyáltalában menni is, ha a kerekei alatt nem volnának olyan tökéletes alkotásu aczélból hengerelt sinek. A legnagyobb alkotás apró kis részecskéi mind részei a technikai csodás készitmény egységének, apróságokból épül föl a nagy egész, s egyik a másik nélkül vajmi keveset érni.

Maradjunk meg a hengerelt aczélsin készitésénél, a mely gyártása a legszervesebb összefüggésben van a mai vasuti fejlettséggel. Az első vasutak sinei vasból készültek, s ezeket a sineket öntötték. Ehhez mérten a járómüvek alig 10-16 kilométer sebességgel tudtak csak közlekedni rajta. Azután edzették a vasat aczéllá, s aczélból öntötték a sineket, s a járómüvek máris 20-30 kilométerrel közlekedtek. Közben a gőzgépek a lokomotivok vontató erejét is fokozni tudták, de a sebességet nem, sőt a vontatott sulyt is kellő határon alul kellett tartani, mert a sinek nem birták. Eltörtek, elhajoltak s a mi a fő rendkivül gyorsan koptak, tehát igen drágák voltak.

Hogy ma a vonatok sebessége többé nem a sinanyagtól függ, hanem a gépektől, ahhoz a technikának a vassinöntéstől, az aczélsin hengerléséig kellett fejlődnie. Ma ott tart. Egy rövid pillantást vethetünk az aczélsin élete történetébe, ha végigfutunk egy nagy singyár utvesztőjén. Ilyen nálunk is van Diősgyőrött és Resiczán. Németországban a leghiresebb a Krupp-féle, a rheinhauseni Friedrich Alfréd kohó, s ez egyszersmind világhirű is.

A sinkészités kezdődik a vasgyártással. Hatalmas magas kemenczék tetejébe ferde csuszdákon emelik föl végtelen lánczszerkezettel a nyersvasérczet, mészkövet és kokszot. Ezzel a koromanyaggal etetik a kemenczéket fölülről, a melyekben ugyszólván örök tüz ég. Alul összegyülemlik az olvasztott nyers, tisztátalan vasércz. Kellő pillanatban kiengedik a pokoli tüzfolyamot, a mely éghetetlen anyagu vályukon a nyersvaskeverőbe jut. Itt kapja meg a vas a kellő széntartalmát.

Innen az olvasztott vas a körteformáju aczélkemenczékbe kerül, a hol savak hozzáadásával tulajdonképpen a folyékony aczéltömeget állitják elő. Elektromosan hajtott öntőkocsik viszik innen az olvasztott aczélt az aczélöntőbe, a mely négyszögletes rövid, vastag oszlopokba önti az olvadt tömeget. Ezeket a fehéren ízzó aczéltömböket most már a hengerlőtermekbe viszik éghetetlen anyaggal bélelt kocsikon. Mindenekelőtt durván áthengerelik két hatalmas aczélpofa között, s automatikus tovahaladással, miközben az aczéltömb külső felülete lehül, de belül a mag ízzó marad, mindig szükebb és szükebb hengerek közé jut, a végin olyan formáju pofák között hajtják keresztül, a milyen a kívánt sinszelvény.

Az utolsó hengerlésből kikerült hosszu sindarabot azután a fürész alá viszik, a mely a kívánt hosszat vágja le, végül a lyukasztóba kerül, a mely a szükséges lyukakat vájja ki a, sintörzs végében. A hengerlést egy ikergőzgép végzi, a mely 16.000 lóerőt fejt ki. A képünkön a sinnek az utolsó hengerből való kiszaladását látjuk. A sin tovahaladását az alatta lévő gördülő hengerek segitik.