Győztünk 4:0 (2:0). 30.000 néző.

Barátságtalan, zimankós téli időben, havas esőtől csapdosva emlékezetes diadalt vivtak ki a magyar footballisták legjobbjai. Még eddig magyar football mérkőzésen soha nem látott nagy tömeg – 30000 ember volt szemtanuja e győzelemnek, melyet nem riasztott vissza a csontokig ható nedves, hideg időjárás, amely önfeláldozóan didergett a match kezdetéig, mert hiszen később a szivek lelkesedése amugy is fölhevített mindnyájukat.

A győzelem nem jött váratlanul. Várta, remélte azt az egész magyar sporttársadalom apraja-nagyja, bizott mindenki a mi vasárnapról-vasárnapra annyit dédelgetett footballistáinkban és bizott mindenki abban, hogy az ő lelkesedését át tudja szugerálni, belé tudja önteni a zöld pázsiton küzdő piros inges fiukba. És mert nincs annál kellemesebb, boldogabb érzés, mint a bizalomnak beteljesedése, megvalósulása, hát ezért törtetett, rohant a korán elfogyasztott ebéd után mindenki a küzdelem szinhelyére. Mert ezuttal mindnyájan azzal a tudattal lépünk át a FTC pálya kapuján, hogy győzni fogunk és csupán az volt a kérdés: hogyan?

Még egy héttel ezelőtt érthetetlen lett volna ez a nagy bizalom, de a FTC mult vasárnapi nagy győzelme után sem lehetett találni egy magyart se, aki komolyan számított volna az osztrák győzelemre. A magyar csapatot még a szerencsénél is jobbnak tartották. És igazuk volt a hívőknek. A magyar csapat tényleg imponáló győzelmet aratott. Olyan sulyos vereséget mért ezuttal az osztrák football sportra, amelyet elfeledtetni, amelynek a nyomát eltüntetni keservesen nehéz munka lesz.

De nehéz munka lesz csak megközelítőleg is behozni azt az előnyt, amelyet a magyar footballsport a tegnapi diadalával szerzett régi riválisával szemben. Megdönthetetlenül bebizonyosodott ezuttal, hogy az 1912 esztendőben a magyar football sport végre igazán fölül kerekedett. Mert hiszen három összecsapásból két ízben imponáló fölénnyel a magyar fiuk vitték el a győzelmi pálmát, a Bécsben elért eldöntetlen eredmény pedig fölér a győzelemmel és igy joggal elmondhatjuk, hogy az idei esztendőben a győzelmi árbóczról sohsem került le a magyar lobogó.

A mérkőzés eredménye teljesen reális volt. Ausztriának csak egy kifogása lehet, hogy két olyan kiváló játékosát, mint Tekusch I. és Braunsteiner nélkülözte és csupán az egyik helyettes (Popovics) tudta titkolni a helyettesítettet. Ámde a mezőnybeli nagy tudás különbözetet még a két hiányzó játékos sem tudta volna eloszlatni.

A magyar csatársor ezuttal olyan játékot produkált, amelyet eddig még egy válogatott csatársor sem. Az a magastechnikáju összjáték, mely mindvégig jellemezte támadásaikat, szemkápráztatóan szép volt. Ha a fedezetsor több labdával táplálta volna őket, ugy még sulyosabb az osztrák vereség. És ezzel el is árultuk a különben nagyszerüen játszó magyar csapat egyetlen szépséghibáját. A fedezetek – a védelemben nagyszerüt produkálva – nagyon mostohán bántak a csatársorral, ugy hogy annak kellett hátramenni a labdákért. A védelem – válogatott csapathoz méltó védelem volt, különösen Zsák fenomenális védelme említésre méltó. És a nép hálás is volt ezért – vállain vitte öltözőjébe.

A mérkőzést Howcroft (Anglia) vezette látszólag tulságos pedanteriával, de mindig a szabályok szigoru betartásával.