A Képzőmüvészeti Társulat ismét egy óriási tárlattal lepi meg közönségét és hozza zavarba a kritikust, ki beszámolót szeretne adni róla olvasóinknak. Hegedűs László és Tull Ödön hagyatéki-kiállítása mellett az akvarell és pasztelfestők, valamint a grafikusok egyesületének kollekcziója is látható, összevissza mintegy ezerháromszáz műtárgy vár szerető megértésre a Műcsarnok termeiben.

Hegedűs László egész pályafutása az akademizmus jegyében folyt le. Első nagyobb művészi vállalkozása, a tatai szinháznak freskódekoráczióiban való segédkezés máris ennek légkörébe juttatta őt. S ha voltak már törekvésének mégha öntudatlan csirái is, itt csak megerősödhetett az a hajlama, hogy a művészet végső czélját az emberi akttal kifejezhető monumentalitás teszi.

Münchenben folytatta tanulmányait főleg aktrajzolásban képezve magát, úgyszintén Bécsbe is. Párisba is eljutott, hol az Akademie Julien szabad légkörében tanult tovább s tanitványul a modern franczia akademikus festészet egyik viruóz, bár üres mesteréhez Laurenshez szegődött. Az új franczia piktura azonban teljesen hatástalan maradt reá. Nem érdekelték annak végtelen subtilis szín-, és fény- és levegő problémái, sem a mozgások kifejezésére törő küzdelme.

Hajlamainak erőteljességre való törekvésével, művészi látásának vonalat s a lokális szineket hangsulyozó voltával ezek nem férnek meg. Hazakerült s itt természetesen Benczúrhoz szegődött. Évről-évre erősebb lett mellette a modern magyar művészet hullámverése s ő nem is zárkózott el teljesen nagy eredményeitől, egyetmást átvett belőlük, így néha némi pleinair világítást, sőt mérsékelten mereven egymás mellé rakott lokális szineinek erejét, de az első dolog mindig a kompoziczió monumentális vonalegysége maradt az ő szemében s az új törekvések nem igen tudták a tájképezés terére csalni.

Római útja csak megerősítette őt a maga igazában, hogy a művészet czélja a nagyvonalú hatásokra felépített figurális alkotásokban áll. Kétségtelen, hogy Hegedűs újabbkori akadémikus festőink közt a legtöbb festői tehetséggel felruházottak egyike volt. A sokszor már vértelenné vált sémákat új erővel, új lüktetéssel tudta megtölteni. Nem követett el erőszakot a maga erőteljes és erejét nem szégyenlő, kissé hetyke temperamentumán, úgy hogy gyakran szét is törte az iskola szabályait.

A hanyatló történelmi festést ő sem tudta új életre galvanizálni, de egyházi dolgain emberibb és sokkal természetesebb volt legtöbb pályatársánál, de a legmaradandóbbat mégis az aktokat ábrázoló képein adta. Ezek legtöbbje duzzad az erőtől, s ha vázlataik többnyire több frisseséget és invencziót rejtenek is magukban, az elkészült nagy képek is eleget megőriznek abból. Életének utolsó éveiben mindinkább elhagyta az aprólékos ábrázolást, nagy felületekkel leegyszerűsítve festett, úgy hogy egy pár képe igazán erősen és monumentálisan sikerült.