(Peau neuve, szórul-szóra új bőr, értelme: új ember) bizonyos hasonlóságot mutat – érzésben – a czárnőhöz, én legalább úgy érzem. Itt is a főalak dróton jár, a szerző kénye-kedve szerint, itt is a téma a komolyságot, majdnem a tragikumot horzsolja, de mindvégig vidám marad. Csakhogy ebben a vidámságban nincsen köszönet.

A szerző nem igen mer komédiázni, még kevésbbé tragizálni. Hőse amolyan Don Juan-féle, a kibe, ámbár nekünk férfiaknak nullának látszik, a nők nagyon szerelmesek. Ő azt szívből viszonozza, illetőleg épen nem szívből, se viszonozza, még pedig bőven. Mindenek előtt és fölött szereti feleségét, de folyton csalja, derüre-borura, jobbra-balra, mindég és mindenütt.

Feleségének egyik barátnőjével a darab elején szakít. Ez elég ok arra, hogy a következő pillanatban beleszeressen nejének egy második barátnőjébe, a ki a leggyöngébb nádszálat is megszégyeníti hajlékonyság tekintetében. És már is szemet vet nejének egy harmadik barátnőjére, a ki eddig tisztességes asszony volt. Szóval: Villiers úr kifogyhatatlan, fáradhatatlan, a szerző jóvoltából.

Ezeket az alakokat el lehetne nevezni : formulás alakok-nak, a franczia dráma hemzseg tőlük. Villiers úr formulája: minden nőbe bele kell szeretni. Ha tehát adva van: Villiers úr, egy szabad perczében és egy társaságbeli csinos fiatal nő, az eredmény kiszámításához se számológép, se semmi nem kell. Villiers úr nem gondolkozik; Villiers urnak nincs foglalkozása; Villiers úrnak nincs szíve; Villiersnek csak formulája van.

A mellett jókedvű, kedves, vidám, egészséges, temperamentumos stb. Mindig nevetnünk kell, oly jókat mond. Ha ő rajta nem nevethetünk, itt van a barátja, sportember, a ki sportjával, sportöltözékével stb. mulattat bennünket. Így telik az idő és mi a szinházban pompásan mulatunk, föltéve, hogy öt hónapban egyszer vagyunk ott. Mert hihetetlen, mennyire unjuk a Villierseket és a többieket, ha már ismerjük őket.

És mind ösmerjük. A ki kiváncsi a darab folytatására, hadd tudja meg, hogy Villiers felesége megtudja, hogy férje megcsalja. Eleinte Francillont akar játszani és fogért foggal fizetni. De részint szégyellős ő, és részint szégyellős az a partner, a kivel Francillont akar játszani, ámbátor az utóbbinak lassan-lassan megjönne a bátorsága is a gusztusa is. A szegény asszonyka nem tehet egyebet, minthogy kissé elkinozza férjét, elhiteti vele, hogy megcsalja, de a döntő pillanatban mégis bevallja, hogy ártatlan és hogy megbocsát férjének.

Ez viszont erősen kacsintgat arra az egy nőre a darabban, a kit még meg nem hódított, de legközelebb meg fog hódítani. Imával zárul a darab, melyet a dróton járó Don Juan az Urhoz intéz, hogy ne vigye őt folyton kísértetbe. Az egész igen csekély értékű, de a részletek közt vannak mulatságosak, a dialógus kellemes. Hegedüs kitűnően beszél és játszik, de talán mégis kissé józanul. Ha ily alak nem bolond, akkor egészen érthetetlen.

Alexander Bernát