Végre megszólalt az ágyu a laxenburgi kastély bástyafalán. És százegyet szólt. Fiu született…. Az öreg császár végtelenül boldog volt. Természettől családias érzésü aggastyán lévén, ugyis eléggé bántotta, hogy elsőszülött fiának és a trón örökösének: Ferdinándnak háza nem hangos a gyermeklármától, és talán sohasem is lesz. Tehát kétszeres volt az öröme, hiszen gyanitotta már akkor, hogy a trónöröklés előbb vagy utóbb másodszülött fiának a házára száll és a most született gyermek a trón várományosa lesz.

Az öreg Ferencz császár valósággal imádta unokáját. Szerette volna, ha mindig közelében lett volna a kis Franczi. Ő tanitotta az első lépésekre a laxenburgi park árnyas fasoraiban és kavicsos utjain, s maga ügyelt gyermeki játékaira, a melyekben a katonásdié volt a főszerep.

Szerette is a katonákat a kis főherczeg, s a hagyomány hiven megőrizte, festők is megörökítették gyermekkorának azt az eléggé kedves epizódját, a mikor egy aranypénzt csusztat a laxenburgi parkban őrt álló katona tarsolyába. Sajnálta a katonát, mert azt hitte: nagyon szegény, hogy őrt kell állnia.

Amerling egyik képe rendkivül szép szőke gyermeknek festi a hatéves Ferencz herczeget. Valóban, egyike volt a legbájosabb gyermekeknek. Még pajzán, gondtalan gyermek, életének ez évében utoljára.

A bécsi Burgban, a császári termek előcsarnokában két gárdista állt őrt egy este: egy fehérszakállu öreg és egy ifju dalia. Hirtelen föltárult a szárnyasajtó, és előporoszkált a hatéves herczegecske egy udvarbeli hölgygyel és gróf Vassal, a szolgálattevő kamarással. A gárdisták tisztelegtek. Ez nagyon tetszett a kicsikének. Odament az ifjabbikhoz és kérte, mutatná meg neki a kardja markolatát. De a hogy ez meglátta, már az egész kardot akarta volna. Nagyon szépen kérte s a testőr nem tagadhatta meg a kivánságát.

Nosza, kapta a kardot a kis főherczeg: jó lesz az neki paripának, az aranyos bojtja pedig kantárszárnak. Ugy lovagolt be rajta a császár szobájába. Sokáig váratott magára. De végre mégis csak előkerült, kezében van a kard, a melyet visszaad jogos tulajdonosának. Hanem az arczán némi szurkolás látszik, mert a kardbojt udvarképesnek bizony többé nem mondható állapotban, megtépve csüngött a markolatán.

A gárdista tréfásan fogja az esetet:
- Nincs más mód, kis fenség, mint megkérni papát, hogy uj kardbojtot vegyen e helyett.
A mire a kis herczeg nagyon elcsodálkozott, és tőle telhető méltósággal felelte:
- Én veszem azt meg, majd ha császár leszek!
Mert ekkor már kétségtelenné lett, hogy a trón előbb vagy utóbb erre a gyermekre száll. Ugy is nevelték, s a következő évben, hétéves korában, már komoly nevelők veszik körül a gyermeket s vívnak harczot egymással nevelési rendszereikért, a melyeknek egyike Metternich idejét mult szellemében, másika a haladókor követelése szerint akarja kifejleszteni a jövendő császár lelkivilágát.

A kis főherczeget bizony elég korán elvonják gyermekjátékaitól és trónörökösre néző kötelességek. Különösen attól az időtől fogva, amikor elhagyta trónját és a világot a jó nagyapja. Ferencz császár, közeledni érezve halálát, ágyához hivatta egész családját s unokái közül a kis Ferencz főherczeget.

Ferencz császárnak erről a végrendeletéről allegórikus képet is festettek annak idején s nem éppen véletlenségből, a kis Ferencz főherczeg ötödik születésnapjára készültek el vele. Az udvar leszerelte ezt a tüntető figyelmet, s nem kevésbé azt, hogy a kép első példányát a kis herczegnek nyujtotta át Metternich, a hatalmas kanczellár.

A kis főherczeg könnyen tanult. Különösen a nyelvekre volt nagy talentuma. Könnyen sajátította el a soknyelvü Ausztria népének nyelvét s utóbb a magyar nyelvet is. Ebben az időben szépen megnövekedett a baráti köre s a Bombelles- és Coronini-fiukon (első és második nevelőjének gyermekein) kívül mindennapos játszótársai lettek a kis szászweimári herczeg, a Metternich-fiuk (kiknek édesanyja Zichy-Ferraris Melanie volt), a Stadion-, Falkenhayn-, Taaffe- és Wrbna-fiuk.

Később magyar pajtásai is voltak: Széchényi Dénes és a két Erdődy-fiu, Ferencz és Tamás. Ezekkel aztán fölváltva németül, magyarul, csehül és lengyelül beszélgettek. A komolyság eléggé korán reávetette árnyékát e kiváltságos gyermekre. Sokkal komolyabb volt, a mint korától várni lehetett volna.

Nevelői bámulták kötelességérzetét. Mindenképpen igyekezett megfelelni szülei és tanitói várakozásának. Inkább vonzották az élet gyakorlati kérdések, mint a tudományos és a müvészeti czélok, ámbár eléggé csinosan rajzolt.

Értelmes, jó fölfogásu fiu volt, kitünő emlékezőtehetséggel megáldva. Tizenhárom éves korában feltünt zárkózottságával és hallgatagságával. Ez talán mogorva nevelőjétől, Coronini gróftól ragadt reá.

Némelyek büszkének, mások durczásnak hitték. A lótól különösen félt, és sokszor keservesen sírt, míg reászánta magát, hogy nyeregbe üljön. Azután a legkitünőbb lovas vált belőle s még aggságában is olyan pompásan üli meg a lovat, hogy mindenki megbámulja. Kevéssel ezelőtt, mikor még nem esett át legutóbbi betegségén alig mult el nap, hogy hosszabb sétalovaglásra nem ment volna. A hadgyakorlatokon pedig gyakran kora reggeltől késő délutánig le nem szállt a nyeregből.

Ifjukorában is nagyon kedvelte a müvészeteket, később is nagy gyönyörüséget talált ebben. Képkiállítások alkalmával sokszor keltett meglepetést a rajzokról és festményekről mondott találó megjegyzéseivel. Persze, senki sem gondol ilyenkor arra, hogy az uralkodó maga is rajzolt és festegetett ifjukorában és gyakorlatból sajátította el a müvészet ismeretét.

Mint fentebb említettük, érdekes módon tesz tanuságot a király rajzolótalentumáról a Burg családi könyvtárában őrizett füzet, melynek ez a czíme: „Utiemlékek Olaszországból 1845-ben.” A kis „Franczi főherczeg” már korán elárulta rajzolótalentumát s Geiger Nep. János Péter nevü rajzolómestere mindent elkövetett, hogy minél jobban kifejleszthesse ezt a talentumát.

Nem volt pedáns tanitó az öreg Geiger s örvendett annak, ha fejedelmi tanitványa követi képzelőtehetségének játszi csapongását és mindenféle humoros, kedves jeleneteket rajzol meg, vagy pedig természet után készít rajzokat. A kis főherczeg nagyon eleven eszü gyermek volt és azonnal lerajzolta azokat az alakokat és jeleneteket, a melyek különösen megragadták figyelmét.

Tizenöt esztendős korában megengedték neki szülei, hogy nevelőjével beutazza az olaszországi osztrák területet. Ez utazásából hazatérve kedves meglepetésben részesítette szüleit: átadott nekik kéziratban egy könyvecskét, melyben megírta, hogy mi mindent látott.

Több eredeti rajz is volt ebben a könyvecskében s ezek közül néhány annyira megnyerte a fejedelmi szülők tetszését, hogy kőnyomatot készítettek róla és az utazás leírásával együtt diszes füzetben kiadták mint „Franczi főherczeg” munkáját –de csak az uralkodócsalád tagjai számára készült ajándék gyanánt. Kevés példányban jelent meg ez az érdekes munka, melynek egyik példányát kegyelettel őrizik a Burg családi könyvtárban mint nagybecsü emléket. Módunkban van, hogy bemutassunk itt néhányat királyunknak e füzetben levő eredeti rajzai közül.

Az egyik egy trieszti büvészt ábrázol, a ki a tengerparton mulattatja hókusz-pókuszaival csekélyszámu közönségét. Éppen azt mutatja bámulóinak, hogy mi módon tünteti el a pohárba dobott koczkát varázsvesszőjével egyetlen mozdulatára.

Még kedvesebb jelenetet mutat „Franczi főherczegnek” az a másik eredeti rajza, a melyen egy olasz falucskában papirra vetett életképeket látunk. A falusi korcsma előtt iszogat két ember s odaérkezik szamárháton a falu plébánosa is… Talán azért, hogy keményen megkorholja a borivókat? Nem bizony! – hanem azért, hogy a hozzá siető korcsmárosnétól ő is kérjen egy pohár bort, hadd hűsitse magát egy kissé a nagy melegben.

A humor, mely e rajzban megnyilatkozik, még elevenebb azon a másik képen, mely egy furcsa angol utazót ábrázol, a mint olasz vezetőjének lován viteti magát és esetlen módon ülve a nyeregben, az elmaradhatatlan esernyővel védekezik a nap sugarai ellen. A fáradt vezető belekapaszkodik a ló farkába; veri a rossz gebét és huzatja vele magát. Látszik e rajzon, hogy királyunknak nagy érzéke volt a humor iránt már gyermekkorában is. Ezt a jó humorát – mint tudjuk – máig megőrizte.

Gyakran megtörtént, hogy jó kedvében, a mikor gyermekkoráról beszélgetett, látni óhajtotta azokat a régi irkákat, a melyekben gyermekkorában a tanitóitól kapott számtani és más feladatokat kidolgozta. Megőrizték ezeket a családi ereklyék között. Mosolyogva nézegette azután gyermekkorának e kedves emlékeit.

Van ezek közt egy irka, a melyikben magyar tárgyu fogalmazványok vannak: mulatságos történetek, anekdoták, különösen Mátyás királyról. Látszik ebből, hogy királyunkkal már gyermekkorában meg akarták ismertetni a magyar ember gondolkodásmódját. A király felolvasta egyszer jó kedvében az unokáinak e füzet tartalmát s nagyon örvendett, a mikor megkaczagtatta őket a falusi iskolamesternek és Mátyás királynak jó humorral megírt történetével.

Arról szól ez a „fogalmazvány”, hogy a falusi tanitó nem vette le a sapkáját, a mikor Mátyás király belépett az iskolaterembe. Mikor azonban kikisérte a királyt, odakint azonnal lekapta fejéről a sapkát és e szavakkal kért bocsánatot: „Nem árulhattam el, hogy nálam nagyobb ur is van a világon, mert akkor vége lett volna a tekintélyemnek és soha többé sohasem engedelmeskedtek volna nekem azok a lurkók.” Mindig nagyot kaczagott királyunk, valahányszor ezt a kedves magyar anekdotát elolvasta abban a régi , megsárgult irkában.