A mai idősebb nemzedék jól emlékszik, hogy ifjúkorában a legnagyobb ritkaság volt Budapesten idegen nemzetbeli egész szintársulat vendégjátéka: Adelaida Ristori a nagy tragika, Adelina Patti a tüneményes énekművésznő, Ernesto Rossi és Tommaso Salvini tragikusok, majd Sarah Bernhard és Anne Judic, a pajzán énekesnő, olasz, illetőleg franczia személyzetükkel és műsoraikkal jöttek hozzánk; német csak a szász-meiningeni nagyherczeg szintársulata volt az, a mely a díszletek és jelmezek különösen gondos előállítását törvénynyé emelte.

Valamivel újabb, 1883-ból való emlékünk – épen úgy május második feléből, mint a Népopera mostani Wagner-sorozata, - az érdemes Wagner-apostolnak, Neumann Angelónak vállalta; ez a művészlelkű, mindamellett rendkívül élelmes és bátor magyar születésű szinigazgató száz vándorelőadásra kötött szerződést a mai zenésdráma megteremtőjével, Wagner Rikhárddal, és csakugyan diadallal vitte át egész Európán „A Nibelung gyűrűjé”-t szép méltó előadásokban.

Budapesten a mai Bátory-utczában (akkor Gyapjú-utczának nevezték) volt az a nagy német szinház, a hol ez a hatalmas zenei trilogia először fölzendült. Az anyagi sikerrel nálunk Neumann igazgató aligha volt megelégedve: huszonkilencz évvel ezelőtt csak azok a kevesek hallgattuk meg a nagyszerű Nibelung-trilogiát, a kik már ismertük és lelkünk már áhitozta az új művészetet. Majdnem hét évig kellett várnunk, míg a bámulatos zenésdrámacziklust a külföldről behozott lángelméjű operaigazgató, Mahler Gusztáv nagynehezen meghonosította magyar földön.

Azóta, szerencsére, nagyot nőtt Budapest zeneértése és szeretete s egész kulturája. A Magyar Kir. Operaház  bármelyik Wagner-estéjén zsúfoltig megtelik, sőt a nézőtér szűknek bizonyul; a féléve fennálló Népopera tehát joggal számíthatott a legnagyobb érdeklődésre és legszebb sikerre, mikor Wagner darabjainak egész sorozatát műsorára tűzte.

A zsenge Népopera természetesen nem járhatott el úgy, mint a bécsi „Volksoper”, mely többéves szinház, és saját rendes személyzetének műsorába egymásután beillesztett egyelőre négy wagneri zenésdrámát (sőt az épen olyan nagy apparátust igénylő „Eliana”-t is előadta, Mihalovich Ödön wagnerstílusú darabját).

A Népoperát, mint hirdeti: az a gondolat vezérelte, hogy a bayreuthi és müncheni, ünnepi jellegű mintaelőadások mását nyújtsa, tehát elsőrangú idegen művészeket, de jutányosabb helyárakkal, és nagy zenésdráma-költőnek úgyszólván mindegyik művét előadja: hiszen az egész sorozat együtt: a legtanulságosabb és a legélvezetesebb. A „Parsifal” kivételével az összes mesterművek szinre kerülnek és pedig az eredeti szöveggel: németül, mert így a legtökéletesebb az előadásuk, s mert legilletékesebb előadóművészei: a németek.

A ki rajong a zenéért, Wagner zenéjéért: az, esetleg, elfogultságában nem veszi észre, hogy a Népopera Wagnernek épen főelvét nem képes megvalósítani: a Gesammtkunstwerk”-et, a művészetek együttségét; a szczénikai hatás, a szinpad kellő területe és mélysége, távlata, a kép imponáló volta – Wagnernél oly lényeges és meg is szokott követelmények – sajnos, hiányoznak ebben az új szinházépületben, mely pedig nézőterét Bayreuthról mintázta le. Tartunk tőle, hogy az elsőrangú énekesek és a feladatuk magaslatán álló karnagyok és zenekar nem jutnak megérdemelt babérjukhoz – a szép, a hatásos szinpadi kép hijátn.

Egészében azonban dicséretes vállalkozás volt a Wagner-cziklus vendégül látása; a zenei és szinházi évadnak mindenesetre egyik legkimagaslóbb eseménye.