Ősi magyar szokás szerint, Szent György napkor kihajtják a jószágot a legelőre.
Nehezen várja ezt a gazda, hiszen még ott is, a hol takarmány bőven termett, fogytán van az már. De a jószágnak amúgy is szüksége van az éltető levegőre. Embernek, állatnak, virágnak, Isten minden teremtményének szüksége van a levegőre és napsugárra.

Levegőhöz és napsugárhoz csak hozzájut a jószág, de vajjon mindenütt, a hol legelőre kihajtották a jószágot hozzájut-e a fűhöz? Bizony nagyon gyatrán állunk sokfelé. A közlegelőt jóformán bitang jószágnak tartják. Nem törődik azzal senki, ez az oka, hogy közlegelőink legnagyobb része értéktelen. 

Giz-gaz, burján, tövis nő azon s a jószág naplementekor éhesen, vadul rohanva száguldoz haza, míg a jókarban tartott legelőről lassan, méltósággal, tele tőgygyel bandukol haza a jószág és elégedetten bőg be a kis kapun, mintha csak jó estét kivánna a gazdasszonynak, a ki már tiszta fejővel várja.