A jegybank kamatlába

1912 | Május

Néhány nappal ezelőtt mintha némi könnyebbülés állott volna be a pénzpiacon.
De még akkor is, ha ez állandó lesz, hosszu idő telik bele, míg ennek hatását gazdasági életünk meg fogja érezni. A mostani internacionális válság sulyát egyetlen ország sem érzi ugy, mint mi, mert most tünik csak ki igazán, az az ipari fellendülés, amely annyira örvendetes volt, tulajdonképpen nem a monarchia tőkeerejéből táplálkozott, hanem nagy részben abból a tőkéből, amelyt a külföld bocsátott rendelkezésünkre.

Éppen azért nálunk, ahol magántőke ipari célokra aránylag kevés áll rendelkezésre, más feladat hárul a jegybankra, mint más országban. A bankok és takarékpénztárak betétállománya hamar kimerül s akkor a jegybank az egyetlen hitelforrás, amelyből meríteni lehet. A baj csak az, hogy ilyenkor aztán a jegybank az első, amely a hitelkorlátozással a sort megkezdi.

Nem akarunk az Osztrák-Magyar Bank pénzügyi politikája ellen írni.
Mert ha tekintetbe veszszük azt a dicséretes s minden elismerésre méltó munkásságot, melyet éppen mostanában, kereskedelmi mérlegünk és fizetési mérlegünk horribilis passzivitása dacára, valutánk paritásának érdekében kifejt, nem tartanók helyénvalónak, hogy a jegybank pénzügyi politikájáról kedvezőtlen kritikát mondjunk.

Csakhogy itt is megvan a nagy „de”.
Talán egyedül állunk, akik azt hangoztatjuk, hogy a mai helyzetben egyedül orvosság a diszkontkamatláb felemelése lett volna s mi hibának tartjuk, hogy a jegybank nem emelte fel a kamatlábat. Mert ma nem az a baj, hogy drága a pénz, hanem hogy a közép és kisüzemek egyáltalán nem képesek hitelt kapni. Ez pedig nagyon sok vállalatnak exisztenciájába kerül s nagyon sok exisztencia megy tönkre, nem azért, mert a pénz drága, hanem mert egyáltalán nincs pénz.

Egy hónappal ezelőtt Pranger maga is hangoztatta, hogy a külföldi tőkék visszavonulása okozza azt, hogy ma nálunk hitelkrizis van. A hibát tehát Pranger és az Osztrák-Magyar Bank nem is azzal követte el, hogy a visszleszámitolási hitelt korlátozta s az ugynevezett financváltókat visszautasítja, hanem főleg azzal, hogy semmit sem tett abban az irányban, hogy a külföldi tőke ismét bejöjjön az országba. Ennek egyedüli elősegítője volna a mai internacionális pénzviszonyok közt, ha a jegybank egy hónappal ezelőtt felemelte volna a leszámitolás kamatlábát. Annak, ha egyéb hatása nem is lett volna, hogy a devizaárfolyamok kedvezőbben alakulnak, az Osztrák-Magyar Bank tehát megszabadult volna azoktól az áldozatoktól, amelyeket a devizaparitás érdekében hoznia kellett.

Első pillanatra a felületes birálók számára az talán merényletszámba megy, gazdasági érdekeink ellen, hogy mi a kamatláb felemelését követeljük. De kissé higgadtabb megfontolás után minden hozzáértő be fogja látni, hogy nekünk van igazunk. Az ipari produkciót sohasem a drága pénz bénítja meg, hanem mindig az, ha nincs hitel. Hisz végeredményben semmi haszna gazdasági életünknek abból nincs, hogy alacsonyabb a kamatláb, de a hitelforrás teljesen kiapadt, míg abból, ha valamivel drágább áron is, de a szükséges hitelt megkapnók, nem hátrány, hanem csakis előny származnék.

Az bizonyos, hogy kereskedelmi mérlegünk rossz, a fizetési mérlegünk is rossz, s hogy ennek következményeit viselnünk kell. De nem elég az, hogy a hátrányokat csak annyiban igyekszik a jegybank elhárítani, amennyiben a beállható disagio és a rossz devizaárfolyamok orvosszereit külföldi valuták és devizák vásárlásával megelőzi, amennyiben azokat aztán a hazai pénzpiacz rendelkezésére bocsátja. Hanem szükséges volna az is, hogy fizetési mérlegünk passzivitása miatt beálló pénzhiányon segítsen, és pedig azáltal, hogy a külföldi tőke bejövetelét kamatlábfelemeléssel előmozdítja.

A mai ötszázalékos kamatláb csak maginárius, mikor e mellett nem lehet hitelt kapni, s egy 5 1/2 – 6 százalék kamatláb mellett is egész jól prosperálhatnának, ha e mellett szükséges hitelt elég bőven meg lehetne szerezni. Mert végre is, ha Prangertől kezdve gazdasági életünk minden nevezetesebb faktora a mostani bajok forrását kereskedelmi és fizetési mérlegünk nagy passzivitásában látja, akkor első sorban arra kell törekednünk, hogy ez a passzivitás megszünjék, vagy legalább is észrevehető módon csökkenjen. Ennek pedig az a modja, hogy exportunk emelkedjék.

Az export emelkedése alatt csakis az ipari export emelkedését lehet érteni.
Hisz mezőgazdasági exportunk ebből a szempontból évek óta nem sokat jelent. De hogyan lehessen ipari exportunk emelkedését remélni, ha éppen a hitelmegvonások és a pénzhiány lehetetlenné teszik, hogy az iparunk kihasználhassa a mai kedvező konjunkturákat a világpiacon?

Minden ország, mikor azon a határvonalon állt, hogy agrár-országból ipari országgá fejlődjék, átment azon a krizisen, hogy magasabb kamatlábbal kellett dolgoznia, mint szomszédainak, kik már a fejlődésnek ezen a kritikus processzusán tul vannak. De ez csak átmeneti baj, s ha ettől visszariadunk, akkor tulajdonképpen álszeméremből, s a pillanatnyi nehézségek elkerülése végett a fejlődés menetét akadályozzuk meg mesterségesen.